Nehéz a zenéről írni általában, és még nehezebb a komolyzenéről. Pláne úgy, hogy zenei alapműveltségem eléggé hiányos. Miért is? Mert abba a „rendszerváltó” generációba tartozom, ahol elkezdett összeroppanni az oktatás, mégis, amikor visszatekintünk a múltba, a tanítás színvonala hihetetlenül erősnek mutatkozik. A Kaffka Margit Gimnázium már nem létezik, csak a falai állnak. De ez így nem is igaz, hiszen a Szent Margit Gimnázium volt és van, a szocialista égisz alatt futó évtizedek a magyar történelem apró, ám eleven emlékei. Ha mást nem mondunk, adtak nekünk egy Hoffman Rózsát…

 

A gimnáziumi zenetanítás roppant mostoha viszonyok között létezett. Egy fokkal talán még az általános iskolai oktatás szintjét sem érte el. Valahogy a rendszer nem érezte fontosnak, hogy az általános műveltség részévé tegye a zeneirodalmat, a zeneelméleti alapfogalmakat, etc. A heti egy óra édeskevés volt mindenre. Ha anno általános iskolában egyes pedagógusok nem érezték volna szükségességét annak, hogy az osztály érdeklődőbb részét bérletesként vigyék az Erkelbe, akkor még az a minimális kép sem alakulhatott volna ki, ami egyébként kialakult.

 

A zenei műveltség hiányát akkor tapasztaltam meg mellszorítóan, amikor az ELTE jogi karában felvételijére kellett készülnöm. Ugyanis a tizenvalahányszoros túljelentkezés körében nem volt elegendő a gimnáziumi tananyag tökéletes ismerete, az csak beugró volt a lényeges kérdésekhez. Irodalom – történelem – zene – egyéb tudományágak párhuzamos követése, a kapcsolódási pontok ismerete volt a vízválasztó. Így tehát nekem is vért kellett izzadnom, hogy a nem tanított ismereteket elsajátítsam. Ám nem szabad elfeledni, hogy a felvételire összetákolt tudás nem mély tudás, nem az az ismeret, melyre alapozni lehetne.

 

Az egyetemi évek alatt a hangsúly főként a színházra tevődött át, és még szerencsénk volt, hogy az összes nagy színészt láthattuk a klasszikus darabokban. A halhatatlanok halálával, és a minőségi, klasszikus darabok színrevitelének elfogytával, szomorúan kellett megállapítani, hogy a polgári kultúra köre összement, összezsugorodott, ugyanis a befogadó közönség igény-szintje úgy esett, mintha a kútba lökték volna.

 

A színházakból nem dobták ki a nem illő öltözetben megjelenő embereket. Hovatovább ott tartunk, hogy az Opera első soraiban büdös turisták ülnek szakadt farmerben, koszhadt hátizsákjaival. Be is fejeztem az Opera látogatását. Az Erkelben mindennapos téma volt, hogy a betérő vendégek elővették alumínium elemózsiás ládikójukat, és előadás alatt gond nélkül elmajszolták körözöttes zsemléjüket.

 

A színházakban a nagy színműveket felváltották a percnyi szórakozást ígérő vígművek, melyekkel önmagukban nem lenne gond, de az már elviselhetetlen, hogy ez maradjon. Egyetemi évek alatt irodalomtörténeti utazást lehetett végigvinni az ország legjobb színházai révén, és akárki akármit mond, ez mára gyakorlatilag megszűnt.

 

Idősödvén, befogadóbban nyitottunk évekkel ezelőtt a komolyzene irányába. Ám itt sem úgy megy, hogy az ember csak beül egy neves zongorista hangversenyére, mert önmagában az feldolgozhatatlan, hogy bejön egy frakkos művész, meghajol, és belecsap a billentyűkbe. Ebbe az ember vagy beleszületik, vagy kis korától módszeresen beletanul, vagy felnőtten igyekszik felkészülni. És még akkor is ott van a „rizikó faktor”: vagy bejön, vagy nem.

 

A kedvet – mondhatnám természetesen – Vásáry Tamás koncertsorozatai jelentették. Legyen szó akár a „A zenén túl” c. televízióban is leadott sorozatról, avagy „A zongorán túl” c. Zeneakadémián kezdett, majd a Festetics Palotában befejezett sorozatról szó. Vásáry Tamás pont úgy kötött össze embereket, zenét, történelmet, mely már egyszer – némi kényszerből is – már megfogott, és hosszú évek elteltével sorra idéződtek fel az emlékek, személyek, évszámok, történetek. A próza és a zene kapcsolása feltörte a zárat, kinyílt a kapu, és egyszerre csak szomjazni kezdtem ezt a tudást is.

 

A Vásáry koncerteket már bátran követték az önálló zongora estek, kamarakoncertek, jön a hegedű sorozat, és most olyan intenzitással kaptam meg a kamarazenét, hogy az már írásra kényszerített.

 

Nos, odáig már eljutottam, hogy (majdnem) tökéletesen tisztában vagyok azzal, mit jelent hazánknak és a világnak Várjon Dénes neve, személye. Várjon Dénes 2012 decemberében megtartott koncertje (Beethoven: D-dúr szonáta, op.10/3, Beethoven: c-moll szonáta, op.13*** Janacek: Ködben, Schumann: Szimfonikus etűdök, op.13) nagy hatással volt rám. Pláne azért, mert olyan közel ülök a hangszerhez, hogy a bal kezemmel szinte elérem a c5 hangot. A Festetics Palota gyönyörű terme és a relatív kis lélekszámú közönség amúgy is némi arisztokratikusságot kölcsönöz minden eseménynek. A hallgatóság rendkívül vegyes, ám minden egyes embert összeköt és egyenlővé tesz a zene szeretete és tisztelete.

 

Az elmúlt és a következő hétvége a kamarazene jegyében telt és telik el. Várjon Dénesnek, illetve feleségének, Simon Izabellának köszönhetően olyan koncert sorozat állt össze, melyhez foghatóról még csak nem is hallottam. De ahogyan elnézem, van rá sansz, hogy nem is fogok – de erről később szólnék.

 

A „Robert Schumann és a Dávid-szövetség” cím alatt megálmodott négy napos zene ünnepe olyan előadókat sodort az életembe, akikről – bevallom – nem igazán tudtam nagyon sokat. Azt hiszem, a legjobb, ha az egyes művekhez főzött (rémesen naiv) gondolataim mentén mutatnám be őket.

 

Bach: Gambaszonáta (Isserlis, Rados)

 

Rados Ferenc nevét illett volna ismernem, ám bevallom, utána kellett olvasnom. Ám nem lehet szerepem abban, hogy botcsinálta bloggerként összehordjak butaságokat róla, így csak annyit mondhatok, hogy egy teljesen más dimenziót jelentett jelenléte, játéka, és a többi művészre gyakorolt hatása, mint amit gondolhatnék csupán olvasmányaim alapján.

 

Steven Isserlis a másik meglepetés. Megjelenése nem utalt valami sztárra, ünnepelt művészre. Szinte észrevétlenül jött be a terembe, keresett csellójának egy stabil letámasztási pontot, majd a tőlem karnyújtásnyira lévő hangszeréből olyan minden átható zene csendült fel, melyet egyetlen hangrögzítő berendezés sem képes visszaadni.

 

Az eltelt időben persze igyekeztem utánanézni, ők ketten mitől mások, mitől többek. Nagy valószínűség szerint abban, hogy a hangszer kezelése és a zenéről alkotott gondolataik úgy találkoztak, hogy a hangokat szinte nem is lehet különválasztani, eggyé olvad minden a légtérben. Esküszöm, hogy hiába játszott Isserlis előttem kb. 1,5 méterre, egyszerűen nem vettem észre hibákat. A vonót úgy kezeli, hogy az döbbenetes, ahogyan a nagykönyvben leírják. Az elhaló hangok tényleg elhalnak, nincsen szakadozás, az erőteljes az erőteljes, a halk az tényleg halk. A csellója – ami egyébként törzsutas lehetne a világ bármelyik repülőgépén – egy olyan különleges hangzású műremek, mely csodálatosságát csak akkor észlelhetem, ha utána meghallgatok egy pusztán méregdrága más hangszert.

 

Brahms: e-moll szonáta, op. 38 (Isserlis, Várjon)

 

Ez a szonáta engem elkápráztatott. Csak arra emlékszem, hogy a szünetben odarohantam Jakobi Lászlóhoz, és közöltem velem, hogy ez a darab és ez az előadás mindent visz. Kész.

 

Steven Isserlis talán ebben a szonátában teljesedett ki leginkább – remélem, nem sokat tévedek – hiszen olyan technikát követelt meg tőle, melyet még nézni is szédítő volt. Az az energia, mellyen a csellót szinte önmagába olvasztja, eggyé válik a hangszerrel, nem képes tévedni. A látszólag legkeményebb mozdulat sem képes tévedni, szavakat sem találok rá. Ha akkor és ott vége lett volna a koncertnek, már minden megköszöntem volna mindenkinek.

 

Clara Schumann: 3 románc hegedűre és zongorára, op. 22 (Gowers, Várjon)

 

Katharine Gowers hegedűjátéka számomra vérprofi volt, de nincsen meg az a tapasztalatom, hogy értékmérő legyek. Minden viszonyítás kérdése. Egy biztos, halálos nyugalommal, magabiztossággal kezelte a hangszerét. Ahogyan életrajzát olvasom, tanulmányai és gyakorlata pont elegendő alapot is nyújt a biztos kézhez. A románcok talán nem a legnehezebb előadásmódot követelték meg, és Brahms után ez nem is volt baj.

 

Schumann: Esz-dúr zongoranégyes, op. 47 (Simon, Gowers, Hallam, Isserlis)

 

A három vonós hangszert Simon Izabella kísérte zongorán. Könnyed darab, engem kifejezetten szórakoztatott. Isserlis szinte mesterkurzust tartott, pláne azért, mert Andrea Hallam az egyik legfiatalabb művészként játszott. Brácsája számomra talán egy cseppet halkabb játékot szólaltatott meg, mint amit reméltem. Nem tudom, hogy ez a visszafogottság magából a darabból adódott, vagy izgalomból, avagy maga a hangszer jellemzője volt. Talán itt a legjobb megjegyezni, hogy a terem nagysága miatt a hegedű, a brácsa és a cselló hangereje tökéletes volt. A cselló mély hangjai során az intarziás parketta szinte beleremegett, a tökéletes magas hangok pedig csendültek a tükrök között.

 

Debussy: G-dúr zongoratrió (Gowers, Isserlis, Simon)

 

Simon Izabelláról annyit tudok olvasmányaim alapján, hogy a kamarazene egyik legjobbja, akár tanári, akár előadói minőségében is beszélnek róla. Az est során motorja lett a zenének és magának a maratoni koncertnek.

 

Egy Debussy darab bármikor jöhet. De érdekes módon, valahogy ez a darab maradt meg bennem legkevésbé. Nem tudom okát megmondani. Most azonban újra meghallgattam, és előjött minden emlék. A hegedű és a cselló játszadozása, egymás ismétlése, reflektálása. Egyébként meg lehet, pont akkor kalandoztak el gondolataim a zene szárnyán… De a második tétel kezdete miatt már soha nem fogom elfelejteni, megtaláltam a kapaszkodót, melyre emlékeimet felfűzhetem.

 

Schumann: Frauenliebe und Leben, op. 42 (Mester, Simon)

 

Mester Viktória mezzoszoprán hangja a termet úgy töltötte ki, hogy még a Magyar Rádió márványtermébe is maradt bőven. A közönségből sokan nagy elismeréssel nyilatkoztak róla. Egy biztos, engem meggyőzött, való igaz, hogy nem lehet rá nem odafigyelni. Ám közhelyeket nem érdemes sorolni. ezt követően a nevére külön odafigyelek!

 

Debussy: Szonáta fuvolára, brácsára és hárfára (Kaczander, Bársony, Vigh)

 

Ez egy önmagában is érdekes előadás volt, mert fuvola még akkor sem lehetett volna közelebb, ha konkrétan a kezemben tartom. Törékeny hangszer törékeny művésznő kezében. Sajnos szinte semmit nem tudtam utána olvasni a művésznő életpályájának.

 

Víg Andreát már láttam játszani, és remélem, lesz még rá alkalmam. Mivel egy hárfa gondolatokat összegyűjtő írás érlelődik bennem, kicsit később külön visszatérek rá.

 

Bársony Péterről nem igazán tudok sokat. Ám önmagában az, hogy most májusban a fiatal művész a Carnegie Hall-ban debütál, sokat mondó. Saját honlapját elolvasván azon gondolkodom, vajon mennyi kiváló művészünk ragad hazai ismeretlenségbe a polgári posvány miatt?

 

Schumann: Kreisleriana, op. 16 (Rados)

 

Hadd kezdjem a végén. A közönség állva tapsolta meg. A rendkívül szép művet légies könnyedséggel adta vissza. A szünetben Jakobi úr mesélt róla. Tulajdonképpen alig van olyan mai magyar művész, aki ne a keze alól nőtt volna ki.

 

Mivel Rados Ferenc nem koncertezik, nem ismerik. Az már más kérdés, hogy pusztán ezért merülhet-e feledésbe, vagy relatív ismeretlenségbe? A világ közvéleménye jobban ismeri, mint mi? Most több zenei videót is megnéztem a youtube oldalain, és élvezhettem zenéjét, másfelől már tudom, hogy nem egy ad hoc kapcsolat Várjon Dénessel és barátaival.

 

A Koncert este 9 óra felé végződött. A rögtönzött büfében mindenki készült az éjszakára. Érthetetlen, de a bérleteket maximális számban eladta a szervező, mégis vagy 1/3-a hiányzott a közönségnek. És erre nekem Húsvét kevés indok. Ugyanis nem ismerek olyan vallási vagy kulturális szabályt, mely alapján tilos megjelenni egy ilyen eseményen.

 

Az „éjszakai rész” folytatódott:

 

Brahms: Szerelmi dalkeringők, op. 52 (Bátori, Mester, Muck, Jekl, Simon, Várjon)

 

Csak nagyon halkan bevallom, a német dalok nem a kedvenceim. Annak ellenére, hogy a remek énekeseket elismerem, kedvelem. De a német nyelv oly rideg a fülemnek.

 

Clara Schumann: Románc zongorára, op. 21/1 (Várjon)

 

Itt megint lazítottunk egy kicsit. És el kell mondanom, hogy a két nap majd 10 órai zenei anyaga nem vált unalmassá, ugyanis a műsorszámok rafinált összeállítása miatt a nagy figyelmet megkövetelő darabokat a könnyedebbek lelazították. Persze, ezt csak az én fülem és agyam mondatja velem, a hangszert művelő művészeknek lehet, teljesen más a véleményük. De ettől még én maradok a közönség…

 

Schumann: 3 románc csellóra és zongorára, op. 94 (Isserlis, Rados)

 

Egy újabb Isserlis élmény következett, és remélem, ismeretlenül is megbocsát Rados Ferenc, hogy nem őt emelem ki.

 

Brahms: d-moll szonáta, op. 108 és Joachim: Albumblatt (Keller, Várjon)

 

Keller András nevét még én is ismertem. Azért a Concerto Budapest (volt Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar) karnagya jóval nagyobb ismeretséget kapott a zenekar kapcsán, mint talán mások. Ettől eltekintve hegedűjátéka nagy élmény volt. Mivel Katharine Gowers előadásával tudtam összehasonlítani, egy kicsit idegesebben kezdett, majd „lenyugodván” igazán meggyőzővé vált.

 

Fauré: g-moll szonáta csellóra és zongorára, op. 117 (Isserlis, Várjon)

 

Az este egyik legszebb darabja. Igazán emlékezetessé vált számomra. Ebben még el kell mélyednem, utána olvasnom. Ugyanis ennél a darabnál vettem észre, hogy annyira kikapcsoltam az agyamat, hogy majd elfelejtettem levegőt venni. Erre figyelni kell!

 

Schumann: Bilder aus Osten (Képek keletről), op. 66 és Brahms: Keringők négykézre, op. 39 – Válogatás (Simon, Várjon)

 

Az első darab kifejezetten tetszett! A másodikról pedig csak annyit mondhatok, hogy kedvem lett volna keringőzni.

 

Brahms: G-dúr szonáta, op. 78 (Hallam, Simon)

 

Andrea Hallam megmutatta nekem, hogy van benne spiritusz és erő. Brahms szonátája nagyon tetszett. De bevallom, már nagyon fáradt a közönség.

 

Közreműködnek többek között: Rohmann Ditta, Mali Emese, Fejérvári Zoltán …

 

Mendelssohn: D-dúr szonáta csellóra és zongorára, op. 58 (Rohmann, Mali)

 

Mint megtudtam, Rohmann Ditta nagyon nem kezdő. Ugyan roppant fiatalnak tűnt, de biztos hangszerkezelése ennek ellentmondott. Mégis az ő játékánál lehetett felismerni, hogy a tökéletes technika és játék fölött is van valami, amihez nagy gyakorlat, életkor és tapasztalat kell. Valahogy úgy tudnám a magam módján megfogalmazni, hogy hiába a lassan 20 éves joggyakorlatom, tanítani nem mernék, mert nem érzek magamban annyi pluszt, mely a napi tudomány fölé emelne. Bölcsesség kell hozzá.

 

Van a youtube-on egy film, mely Isserlis mesterkurzusába ad bepillantást. Ott van a lényeg valahol…

 

Schumann: Nachtstücke (Éjszakai darabok), op. 23 (Fejérvári)

 

Fejérvári Zoltán nagyon fiatal titán. Kicsit talán bizonytalanul, idegesen kezdte a darabot, majd feloldódott és egyre lazábban, nagy kedvvel játszotta végig. Nagyon érdekelne, mit hoz a jövő vele kapcsolatban.

 

Mendelssohn: Notturno a Szentivánéji álomból (Keller, Rohmann, Várjon)

Schumann: Abendlied (Simon, Várjon)

 

Fél kettő felé járt már az óra. Szép lezárása volt az estének, az éjszakának, így a maroknyi közönség tökéletes elégedettséggel térhetett aludni. És pont itt következik a lényeg:

 

Egyszerűen felfoghatatlan, hogy a magyar értelmiség odáig süllyedt, hogy egy ilyen koncert ennyire kevés nézőt vonzzon. Hiába van bizonytalanság a társadalomban politikai, egzisztenciális és morális értelemben, ha az értelmiség nem képes a szinte ingyen látogatható koncertet szívügyének tekinteni, akkor nagyon nagy a baj.

 

Jómagam a komolyzene kisiskolás nebulója vagyok, de a két nap kedvéért 700 km-t vezettem. A teljes koncertsorozat 4 napjára összesen 12.000.-Ft volt a legdrágább jegy, az éjszakai koncertek belépője 1.000.-Ft – nem elírás – egyezer forint volt. Nem érdemes anyagiakra fogni az érdektelenséget. És azt sem érdemes felemlegetni, hogy a kamarazene valamilyen sokadrangúbb műfaj, mert ez egyszerűen nem igaz.

 

Inkább arról van szó, hogy az értelmiséget is utolérte a saját magával szembeni igénytelenség, a mindent feladás, a teljes apátia. És ebből a körből nem lehet kitörni politikai szólamokkal, avagy anyagi felemelkedéssel, ugyanis a mai fiatalok érdeklődésének teljes hiánya mindennél sokatmondóbb. Ugyanis hol voltak a zeneakadémisták, vagy a konzervatóriumi növendékek? Sehol. És ez mindent elmond. Teljes az érdektelenség…