A mai hőségben – amikor várjuk a leszakadó eget, az özönvizet, habár tudjuk, hogy mekkora kárt fog okozni – nincsen sem erőm, sem tehetségem ahhoz, hogy nagyobb hasznot hajtsak a ház körül, mintsem ülök egy helyben és gondolkodom. Az nem árt meg senkinek.

 

 

Egy kedves internetes ismerősöm arra hívta fel a figyelmemet, hogy – idézem – „a buszos túrán azért a semminél többet lát az ember, és nem kéne ráaggatni a tömegturizmus jelzőt, szinte szitokszóként. Igen, vannak helyek, ahová tömegek mennek. A buszos túrán szigorúbb időkorlátok vannak, mint az egyéni utakon, viszont sokak számára ez megfizethető, és nem elhanyagolható az idegenvezetés segítsége sem.”

 

Nos, a fenti nézettel kapcsolatosan lehetek empatikus, megértő, de elfogadni nem tudom. És ez nem pénzügyi kérdés, hanem kulturális.

 

Életkorom nyilvánvalóan gátat szab a személyes élményeknek, és a fizikai lehetőségeknek, így csupán arra emlékezem vissza, hogy anno kaptam egy piros útlevelet, nagy bumszli szocialista címerrel az elején, és könyöröghettem az un. „ablakért”, egyáltalán elindulhassak valamerre. Nagy kegyesen jött az 50 USD keret, mely kapcsán mindenkinek más jutott az eszébe. Szüleim korosztályának Bécs és a Gorenje-turizmus jutott az eszébe, nekem meg a szabadság.

 

1987-ben érettségiztem, kis katonáskodásos játék és egy megismételt felvételit követően a rendszerváltás évében kezdem a jogi kar nappali tagozatán. Alig előttem jártak országunk mostani nagyjai, akikkel leginkább a borozókban lehetett találkozni – már, aki oda járt – ugyanis a tudomány kevésbé érdekelte őket, mint a hatalom és az alkohol.

 

Párom, akivel pont azóta rúgjuk a port a világ kövein, kiokoskodta, hogy az az egyetemi hallgató, aki Görögországban tudományos céllal indul neki, ingyen léphet be a múzeumokba, ám erről igazolást kell szerezni. Anno az ELTE ismert volt a világban valamelyest, ám hogyan lehet összehozni a jogtörténetet egy kis görög kalanddal? Úgy – jött az isteni szikra – hogy a Római jogi tanszék vezetőjétől kérünk egy igazolást, mi mennyire elkötelezett hívei vagyunk a tudománynak. Hamza Gábor volt a tanszék vezetője emlékezetem szerint, így feszültünk rendesen. Ő az az akadémikus, aki a HVG olvasói rovatában éveken keresztül igazított ki minden cikket a legkülönbözőbb témákban úgy, hogy tökéletesen igaza volt. Tanárunk közölte, hogy illik tudni angolul, németül, és még jobban illik néhány holt nyelvben is járatosnak lenni. Ezt a feltételt nem tudtuk 2-3 nap alatt teljesíteni – nem volt jegyzet – így könnyes szemekkel – és egyébként kitűnő bizonyítványunkkal – elértük, hogy egy hatalmas egyetemi bélyegzővel ellátott, angol nyelvű passzust ölelhettünk keblünkre.

Azt hiszem, mi a nehezebb utat választottuk. Ugyanis 1990-ben itt a társadalom úgy élte meg a választásokat és a nyugati nyitást, hogy „mindenkinek joga van ahhoz, ami a nyugatiaknak, és azt meg is szerzi magának mindenáron”. Így is tettek az emberek…

 

Öntötték a buszos turistákat Bécsbe, még nyugatabbra, minden pénzt a nyugati civilizáció gazdagságot jelentő eszközeire cseréltek, hogy a szomszédnak be lehessen mutatni kivagyiságunkat. Nem nagyon volt is kivétel. A nyugati országok történelme, szokásai, társadalma, kultúrája itt senkit nem érdekelt.

 

Félve mondom ki, de a nyugati utazás privilégiuma a pártpolitikusokat és butikosokat illette. Utóbbihoz sorolom a gebines éttermeseket és a „maszek”-világ ügyeskedőit. Egy biztos, a rendszerváltás előtt, és utána sem érdemek szerint osztották el a javakat és a lehetőségeket. Pont ez az aránytalanság okozta például a Fidesz alapítói körében azt a mérhetetlen vágyat, gyűlöletet és önzést, mely máig hatóan meghatározza birtoklási vágyaikat, mely egyáltalán nem takarhatja el a többi hatalommániás gazember cselekedetét. Ám mindenen körülmények hozzátartoznak kis világunkhoz.

 

Az utazások legvágyottabb célpontja a tenger volt. Nem halhatok meg úgy, hogy nem láttam a tengert. Sokan ugyan látták, amikor Jugoszláviába – a kis nyugatra – irányították Skodájuk, Ladájuk orrát, de az mégsem az, mert a Coca-Cola az igazi életérzés. A legvidámabb barakk lecsengésekor már megízlelhettük a vágyott termékeket: Bounty csoki, pet palackos Fanta, dobozos sör, etc. Döbbenetes visszagondolni honfitársaink kisszerűségére.

 

Az egyre terjedelmesebb vágyak és a meglóduló gazdaság eredményeképpen a kis és nagyobb utazási irodák tízezrével vitték az embereket nyugatra. Tarvizio és a bőrdzseki a racionalitás csúcsa volt. Egy buszos velencei karnevál említése királlyá tett mindenkit a társaságokban. Ám alig lehetett hallani olyanról, aki beült az autóba, vonatra, etc. és elindult.

 

Volt egy nagyszerű mentorom, dr. Pálinkás György. (http://ias.jak.ppke.hu/hir/ias/20074sz/14.pdf) Atyai jóbarátomként tiszteltem. De ez így nem is igaz, inkább pót-atyám volt. Egy házban laktunk, szinte a liftben is tanulhattam tőle. Ő mesélte, hogy anno befizettek feleségével egy európai buszos körútra, és a döglődő szocializmusból kiszabadulva járták körbe a jelentős vidékeket. Buszos túra – nem volt más. Ám egyet nem szabad elfelejteni, Gyuri bátyámnál kevés műveltebb emberrel hozott össze a sors. Amikor Párizsba mentem 1993 környékén, feltétlenül felhívta a figyelmemet arra, hogy keressem meg azt a kiskocsmát, mely Villon gyerekkori koponyáját őrzi.

 

Az utazásoknak nem az anyagi valóság miatt van rendkívüli jelentősége, hanem az eszmék miatt. Tanulunk valamiről, de nem látjuk, nem foghatjuk a kezünkbe. Az utazás során ezt érhetjük el. Le nem írható – még felnőtt fejjel sem – az az érzés, amikor Ravenna építészeti emlékei miatt 14 évszázadot repültem úgy vissza az időben, hogy konkrétan ott állhattam azon a kövön, melyen egy bizánci császár is lépdelhetett. Időutazás.

 

Ember és ember között különbség van. Még ha ez sokaknak nem is tetszik.

 

A napokban került újra a figyelem központjába Ranschburg Jenő korábbi nyilatkozata (http://fn.hir24.hu/itthon/2011/01/12/ranschburg/) „Magyarországon sokan agykéreg nélkül léteznek, vagyis nem gondolkodnak, kizárólag az érzelmeik vezetik őket. Közülük kerülnek ki mindazok, akik piedesztálra emelnek politikusokat és hódolnak nekik.”

 

Ebből engem csak az érdekel ebben a pillanatban, hogy ez szükségszerű, vagy sem? Czeizel Endre több előadásában utalt arra, hogy a társadalom 2%-a egyszerűen imbecil, idióta, van 2% magasan kiugró, és a maradék 96% rémesen egyszerűen gondolkodó. Ám igazán nem mindegy, hogy az a 96% mégis mit vár el önmagától, mire akar jutni?

 

A középkori építészet során nem voltak tervek, melyeket interneten le lehetett tölteni, meg lehetett tanulni egyetemeket. Jóllehet egyetemek sem nagyon voltak. (Első európai egyetemek Bologna és Párizs termékei voltak a XII. században) Ahhoz, hogy egy ifjú mesterré válhasson, vándorolnia kellett, fogta a batyuját, és nekiindult. Nézzük csak meg a nagy katedrálisok építési történeteit – ez a népszerű irodalomban is nyomon követhető.

 

A magyar ember alapvetően jobbágygondolkodású, ugyanis soha nem lépte át a falu határát, a domb mögé soha sem jutott. Mátyás király sem azért hozott talján mestereket, mert unta a gótikát, hanem azért, mert nem volt mester. Hazánkban egyszerűen nincsenek kő építmények a középkorból. Nem alakult ki városiasodás, nem volt polgárosodás, etc. A magyar urak jobbára elhúztak a történelem folyamán valahová máshová. A Hunyadiak központja keletre volt, utána a Habsburgoké nyugatra. Előtte az Anjou királyaink Itáliából hoztak magukkal kultúrát. Az Árpád-házi királyaink úgy próbáltak sárból és nádból országot tákolni, hogy amikor mi még a kumiszt ittuk, Európa már mostani történelmének felén túl volt. Az ezer éves lemaradást pedig csak úgy lehet behozni, ha az ember tanul, lát, igyekszik.

 

Visszakanyarodván tehát a turizmushoz, a hazai utazási irodák bő táptalajt találtak azon igénytelen tömegekben, akiket semmi nem érdekelt, csak a pepsicocacola. Velence kapcsán még mindig úgy írják a bédekerek, hogy jelképe egy oroszlán. Basszus, csak egyszer kellene odafigyelni, lassan elolvasni a betűket és rájönni, hogy a kiméra nem oroszlán.

 

Az egyszer veszek valamit, de az jó és értékes, vagy „annak árából veszek 10 nagyon kacatot” jelenség a magyaroknál az utóbbiban csúcsosodik ki. A gagyi és a butaság a mindennapok sajátja. Az igénytelenség az uralkodó, és illik lenézni a szorgost, a tanultat, az okosabbat. Mert az nem lehet, hogy az előrébb való. Az agyakban nagyon nagy baj van. Az internetes hozzászólások döntő többsége idióta, pökhendi, sértő. Közben szépen látható, hogy a többség nem képes megkülönböztetni színeket, formákat, arcokat, etc. Nagy intenzitású élmény mozgat meg egy átlagos embert, a rezdülésekre nem figyelnek. Ám ezzel együtt van a kör, mely azt hiszi, hogy az álló semmi rezdül és az művészi. Hát nem. Még akkor sem, ha sokat mondjuk, mert a lényeges és a lényegtelen között nagy a különbség.

 

Senki nem születik úgy, hogy mindent tud, és vele születik a „stílus”. Egy fenéket. Jó a duma, de amikor megszületünk, örülünk, ha életben maradunk, oly esetlenek vagyunk. A tanulás folyamatában a genetikai adottságok segítenek és megszabják határainkat. Az ember fizikailag determinált, de szabad akarattal rendelkezik. Van, aki megmarad a biológiai korlátai között, van, aki ennél többre vágyik.

 

Navigare necesse est – ez lefordítható, értelmezhető a modern világban sokképpen is. Közlekedni kell, haladni kell, utazni kell. Ne a szavak szó szerinti jelentésére figyeljünk, hanem azt ember vele született adottságára, a felfedezés élményére. Kolumbusz ma ünnepelt sztár, anno hajtotta a vére. Marco Polo ma egy elnyomott idealista lenne, és ülne a valamelyik Pláza butikjában. Lehetne sorolni, ám tudomásul kell venni, hogy ma már nem térben utazunk, hanem fejben. Persze, majd űrutazunk.

 

Marco Polo utazásának lényege – legalábbis számomra – azon kultúrák megismerése, megismertetése, mely egy ismeretlen világba vitte Európát. Ma a mélyen átlagos magyar antiszemita és rasszista. Fogalma sincsen, hogy miért. Londonban minden 5. ember helyi, és csak töredéke fehér. London toleráns. Magyarország nem az. Egyszerűen azért, mert a magyar ember nem rendelkezik ismeretekről a világból. Nem veszi a fáradtságot, hogy megismerje a népeket, a történelmet, a műalkotásokat, a jelent, így a jövőről sincsen fogalma.

 

Ha valaki befizet egy buszos útra, az mit lát? Az esetek többségében az autópályát. Pedig az élet nem ott van. Lent, a kis falvakban, a piacokon, a kis terek padjain. A szervezett utak nem jelentenek felfedezést, az idegenvezetők egy érettségizett közepes diák szintjét sem ütik meg. Az a tudás, melyet állítólag átadnak, az roppant szerény. Semmi más nem érdekes a cégek számára, mint a mennyiség és a haszon. Tudás, tapasztalat? Ugyan.

 

Ha most visszakanyarodunk görög utunkra, és 1990-hez, akkor két lehetőségünk volt. Felszállni egy buszra és csatlakozni a csoporthoz, vagy hátizsák (szigorúan román fémvázas) vagy nekiszaladni az ismeretlennek, vonat Athénba, majd onnan találjuk ki. Az utóbbit választottuk.

 

Szar volt 36 órát vonatozni a lepra nemzetközi expresszen. Az athéni szállás egy pornó mozi közelében volt, az Omonia tértől nem messze. A szekrényben volt a tusoló. Valahogy nem tudom elfelejteni Szabó Magda – nem keverendő össze Szabó Zsófival – Zeusz küszöbén c. könyvében leírtakat. Ez valahogy magyar sors lehet…

 

Amikor azonban a feltételezett buszos csoport és mi beléptünk az athéni valóságba, mi a Nemzeti Múzeum felé vettük az irányt, míg a „magyarok” a Pláka felé. A múzeumban nem volt magyar, csak mi. Megkaptuk a tudományos belépőnket, és végigszerencsétlenkedtük az egész Peloponnészoszt.  De mindent láttuk. Mi más élményekkel jöttünk haza, nem is láttuk azt, amit a buszos út az élmények közé sorolt. És ennek nagyon egyszerű oka van. A buszos tömegturizmus felfogási szintjét le kell vinni az egyszer egy szintjére. Mert ha valaki belekezdene a demokrácia megszületésének rejtelmeibe, az idegenvezetőt egyszerűen leugatnák.

 

Később azért volt szerencsénk ilyen esetekhez, hiszen Egyiptomba vagy Jordániába charter vitt, és első alkalommal nem is mertünk nagyon magánutakra menni. Sajnos az átlagember butasága alig mérhető. Nincsen olyan skála.

 

Azaz, aki valamit látni és érezni akar a világból, az fontolja meg, hogy mi számára a fontos, a TESCO-ban bevásárolni a konzerveket, és  horvátban leülni a kövekre, avagy alig valamivel drágábban elmenni mondjuk Veronába, vagy Padovába. Hja, ott nincsen tenger…

 

És tulajdonképpen ez az egész kérdéskör annyira nem is érintene, ha lépten nyomon nem ütköznék abba a jelenségbe, hogy a 40-es IQ-huszárok eldöntik azt, mi lesz az életem sorsa, kit kell szeretni, istenként tisztelni, mit tegyek, mit ne, mi a jó, mi a rossz, mi a  szép és mi nem az.

 

Egy népszerű oldal, mely a stílussal foglalkozik, egyértelműen az érzelmekre dolgozik, nem pedig az értelemre. Ha egy hozzászólásom átcsúszik a „tökéletes”, „ez az igazi”, „csak ez a legszebb” hálón és megpróbálja a figyelmet ráirányítani az értelemre, a törekvés negatívnak és bántónak ítéltetik.

 

Márpedig ez egy normális közösségben nem lenne így. Ha valaki tudást akar szerezni, az figyel, megtanul érvelni, tárgyi tudást szerez, etc. És ehhez nem csupán az egyetem az egyetlen megoldás. Utazni kell, látni, magunkba szívni a történelem rezdüléseit, az emberi gondolatokat, a jót, és a rosszat, mert úgy lehet értékelni. Európa írott történelme két és félezer éves, de mi csak arra vagyunk büszkék, hogy ezer éve rebelliskedünk.