Van néhány millió ember, akiknek Normandia beépült a sorsába. Nekem nem, de ismerem, átérzem jelentőségét. Hovatovább olvasmányélményeim kapcsán szinte házról házra be tudom rajzolni a frontokat, az ejtőernyősök, a páncélosok útját. Azaz nagy kihívással nézek elébe egy olyan útnak, mely erre a tájra összpontosít.

Ám Normandia messze nem a II. világháború egyik sorfordító csatájáról, a partraszállásról szó. Ennél sokkal nagyobb a jelentősége.

Természetesen Normandia története nem a normannoknál kezdődik, és a 911-es Saint-Clair-sur l’Epte-i szerződés sem az első jelentős jogi, történelmi emlék. De egyelőre ezen ugorjunk át, lesz még alkalmam bőven fel, s alá szánkázni az idősíkokon. Inkább az értelem helyett az érzelmeimet bocsátanám „közszemlére.”

Párizsig elautózni nem leányálom, aki ezt egy fenékkel csinálja végig, az komplett elmebeteg, ön- és közveszélyes. Stílusos megállni. Mondjuk félúton. Adott esetben Nürnbergben jó a kolbász és a sör. Párizs elkerülése csak azt juttatja eszembe, hogy ha egy sereg jobbikos szimpatizánst letennék a külvárosba, a szót is elfelejtenék, hogy „cigány”. Minden viszonylagos…

Párizst elhagyván Reimsben meg kellett állni, az kihagyhatatlan. A katedrális legyen egy későbbi téma, a Champagne szintén, de azt itt kell megemlíteni, hogy a katedrális közelében lévő buborékos boltok bizony a legjobbak. Gyors csodálkozás, gyors feltankolás, majd irány az Ile-de-France és Normandia határán lévő Chateau de Requiécourt, a szállás, hiszen este 9-re ígértem az érkezést, és nem jó visszaélni vendéglátónk bizalmával.

Cahaignes település tulajdonképpen a szántóföldek között rejtőzik. A magyarok által rendszerint lenézett franciák a táblák közötti utakat tökéletesen megépítették, aszfaltozták, az egész olyan hatást kelt, mint egy pók hálója. A Tour mezőnye gyakran hasít ezeken a dűlőutakon, melyek jobbak, mint hungarikum autópályáink. Tündéri kis falvak találhatóak egymástól 4-5 km-re. Az általános benyomás nem más, minthogy a települések nem a magyar jobbágyfalvakra emlékeztető szerkezetűek, hanem inkább kisvárosiak. A földszinten az üzlet, felette a tulajdonos család lakása, és a tetőtér. A házak rendben vannak, a kertek, előkertek mindennél szebbek. Jóllehet a környék talán a párizsi tehetősek befektetési, pihenési övezete, de ki tudja, nem rendelkezem helyismerettel.

A privát Chateau a tipikus francia idegenforgalom része. Sokan nem kedvelik, mert recsegnek-ropognak a régi épületek, talán szellemek is laknak bennük, de akkor is van egy jó adag romantikája az egész ügynek. A szállást mindenkinek ajánlom egyébként – http://www.chateauderequiecourt.com/eng/index.html – mert a házigazda nagyon kedves, és a hely is nyugalmas. Normandia kegyetlenül drága, kevés a jó szállás, sok a jó étterem.

A falut nehezen lehetett megtalálni, a navigáció két búzatábla között érkeztetett minket. A helyiek nem beszélnek angolul, talán franciául sem, de valahogy csak megtaláltam a nagy zöld kaput, melyen csöngettem, és beengedtek egy olyan világba, mely Agatha Christie regényeit jelenítette meg. A régi villaépület kopottas, azt óriási park veszi közre, megannyi lehetőség a hulla elrejtésére, avagy a gyilkosság láthatatlan elkövetésére.

Leparkoltunk és becipeltük a bőröndöket. A ház oldalán található a hivatalos bejárat, az elején már a helyismerettel rendelkező vendégek közlekednek. Adminisztráció, eligazítás, kapunk egy kulcsot, egy kapu-kódot, és onnantól miénk a birtok. A legkedvesebb, hogy a házigazda egy komplett étterem listával segít meg minket, hiszen a Chateau nem rendelkezik konyhával, csak reggelit ad – de az milyen klasszikus hangulatú!

A gasztronómiai élményről majd külön írok, mert fontos ez a kérdés számomra. Az esték csöndesek, kivéve azt a pávát, vagy valamilyen földönkívüli lényt, mely olyat rikácsol, mintha a gerincemet tépné ki egy ismeretlen. Én azt a módszert választottam, hogy egyszerűen leüvöltöm a fejét, mely bevált, megszégyenülten elkullogott, de azért még halkan egyszer-egyszer odatette magát olyan csakazértis alapon. Ettől eltekintve csodás hely.

Másnap bejártuk a kertet, a környéket, valahol bevásároltunk egy helyi almabort, melyet nagy becsben tartanak. A behűtött csodát kibontottam a teraszon az este, de azt hittem, megbuggyant az egész. Tiszta élesztő volt az íze, a szaga, borzalmas, rá is öntöttem a levendulákra, melyet másnapra a világ összes bogara ellepett meglepetésemre. A cidre persze visszatért azóta is életembe, sok mosolyt fakasztva. Én az angol cider változatát ismertem meg előbb, azt is úgy, azt hittem, sört iszom, és furcsán állt a szemem, amikor konstatáltam: sörnek furcsa, almabornak jó. A francia cidre nagyon más kategória. meg kell ismerni. Itt nincsen szőlő, az alma a lényeg, az van…

 A fürdőszoba haláli volt. Soha nem láttam ilyet. A mosdókagylónak nem volt lefolyója, fogalmam sem volt, hogyan kell kihordani a vizet a kübliből. Nagy nehezen rájöttem, hogy a tál kifordul a tengelye körül és az alatta lévő lefolyóba üríti a vizet. Azaz nincsen keverő csaptelep, csak hideg és csak meleg, mint a briteknél. Nagyon régi minden a fürdőben, Poirot lehettem két estére, reggel szépen felöltöztem, hiszen az utazás első célja Giverny volt.

Az meg teljesen döbbenetes, hogy a teraszról ülve lehet látni, amíg a valaki az ablak előtt fürdik, tusol. A párom sziluettjét a függöny tette homályossá, a régi csempék és bútorzat, illetve a sárgás, gyenge világítás feszültséget teremtett, azon sem csodálkoztam volna, ha egy kés jelenik meg egy ismeretlen kezébe, de azért az mégiscsak zsenánt lenne egy ilyen drága hotelben!

A reggelik hangulata semmihez nem fogható. Ugyanis a nappaliban egy óriási asztalt üli körbe az összes vendég: két magyar utazó, egy francia ügynök, két amerikai lány, akik egy esküvőre jöttek, talán még hollandok ültek mellettünk. Nem sok ember, de legalább adott egy korabeli, tradicionális étkezés, amikor a régi stílusú eszközökkel, elegánsan, csöndesen, a másikra figyelemmel lehet 1-2 órát étkezni. Nem kell sietni sehová.

A Chateau nem életem legjobb szállása, de az egyik leghangulatosabbja. Messze van, nagyon messze. Pont annyira, hogy ritkán jusson el oda az ember, sajnos.

2 Responses to “Első lépéseim Normandiában – Chateau de Requiecourt – Cahaignes”