Ebben a bejegyzésben csak és kizárólag egy étteremről lesz szó, és teljesen mindegy, hogy mi van a tányéron. Nem érdemes itt elveszni a recepteken, csak a látvány legyen kivételesen a hangsúly. Ugyanis mindenkit előre biztosíthatok,l hogy az ételek tökéletesek voltak.

Cahaignes falutól nem messze találtuk ezt a zseniális kis vendéglót. A klasszikus francia fogadó – Auberge – bejáratát az összes létező gourmé ajánló tábla vette körbe. Éhesek voltunk, nagyon éhesek, de meglátván a “csillagokat”  elbizonytalanodtam. Ugyanis magyarként gondolkodva azonnal az jutott az eszembe, hogy ingemet-gatyámat leveszik rólam egy tál lencséért, melyet ezüst és arany forgáccsal díszített ravatalozón állítanak majd elibém. Nem így lett…

Amikor vacilláltunk, a fogadós intett nekünk, hogy nem fog minket megsütni másnapra, kerüljünk beljebb. A kerthelyiség minden sallangtól mentes. Sem a kockás abroszos, sem a lounge hangulat felé nem szédelgett el. Maradt reális. Angol menü nincsen, meg kell tanulni franciául az ételeket. Ám annak sem látom értelmét, hogy idehaza már minden szakács francia nevekkel dobálózik, mivel megtalálta a fakanalat a fiókban.

A köztes megoldás egyszerű, a kis pincérlány – feltételezem, a család tagja – gyorsan és egyszerűen elmagyarázza angolul, hogy mit fogunk fogyasztani. Na, pont itt jutunk el arra a szintre, hogy megadom magam az élvezeteknek, lássuk a csodákat.

Mivel képtelenek vagyunk egy egész üveg bort meginni, szinte számunkra találták ki a 0,075-ös palackokat. Idehaza istenkáromlás, és mit képzel a vendég, hogy nem iszik meg egy ötös szorzóval felárazott villányi hínárost!

Bemelegítésként egy homár habos krémet tálaltak. Nem is lényeg azt a homár, mert mindjárt arra asszociál valaki, hogy drága. Közömbös. Az étel tálalása, színei, egyszerűsége tökéletesen harmonizál az ízzel. Ami zöld, annak olyan íze van, mint annak a zöldnek, amit elfogyasztunk. A rózsaszín meg olyan, mint az eredete. A bort nem ismertem, de ismerkedem vele azóta is. Tudni kell, hogy Normandiának nincsen bora. Ugyanis ezen az éghajlaton nem terem meg  a szőlő. Champagne már, ott több a napfény, a meleg. Az óceáni éghajlat itt másnak kedvez.

A következő fogás egy szelet hal, némi kagyló, melyet addig gyűlöltem, egy kis paradicsom ágy és joghurtos öntet. Mi kell hozzá? Hát friss hal, friss kagyló, friss paradicsom. Minden van a közelben, nem kell semmi hókuszpókusz.

Egész Normandia bővelkedett a tenger gyümölcseiben, ám valahogyan elegánsabbnak tűnt, mint Itáliában. Ott sok duma, valami sikerül valahogy. Ha az olaszoknál szegény a vidék, az étel is jobb. A franciáknál nem találtam ilyen különbséget. Minden vendéglős odatette magát a legjobb tudása szerint. Érezni lehet, hogy a lényeg talán nem a “francia konyha”, hanem a “francia ember”. A mentalitás. És nem mellesleg a helyi alapanyagok sem az idétlen nagykereskedelemből jön. Habár tegyük hozzá, hogy egy helyi CORA árukínálata összevethetetlen a hazaival.

Ezt követően jött némi húsos ármány, a szuper francia burgonyával. A húsok számomra ismeretlen állatból valóak, ugyanis a helyi henteseknél sem láttam a hazai combokat és zsíros cupákokat. Itt másképpen vágják a más fajtájú állatokat, és nem verik a mellüket, hogy a szürkemarha a világ legjobbja. A part és Párizs között vagy 20 fajfa marhát láttam. Tudománya van a szakmának, nem a mellébeszélés az úr.

A húsokat megsütik, előtte érlelik, azaz úgy veszik, érlelve. Nem bosszantanak fel azzal, hogy sous-vide technológiát furcsán értelmezve radírt készítenek zamatos hús helyett. Nem tesznek egy kiló krumplit köretnek, csak egy szűrőnyi rizst. Egyszerű az egész. Van köret mutatóba, mártás, hús, kis zöldség, kész.

A sajttal kapcsolatban nehéz újat mondani, a normandiai tételek a legjobbak – legalábbis számomra. Ám soha nem ettem a  sajtot lekvárral.

Azóta idehaza is jobban figyelek, de a sajthoz jutás nehézkes. A desszert egy epres sütemény volt, melyet a sötétség elragadott, így nem tudom bemutatni, ám az biztos, hogy hiába nincsen a franciáknál cukrászda érzés, a helyében lépő ezer fajta sütemény megállja a helyét. Az ételek sorrendje konzervatív, szinte megszeghetetlen, de a menüsört végig lehetett enni. Az ételsor ára 29.-EUR volt, azaz kormányzati nyilatkozatoktól függően 8-10 ezer forint. Egy magyar átlagembernek nagyon sok pénz. de nem is érdemes számolgatni, átváltani, inkább figyeljünk oda, hogy idehaza is legyen értékes hazai hús, legyen konyhamészáros hivatás, etc. Mert a francia import húsok és más cuccok ára idehaza a hasonló színvonalú vendéglátást elérhetetlenné teszi. Azt, ami a francia átlagember mindennapi sajátja.