GIVERNY.

Ez a szó a művelt európaiaknak és amerikaiaknak nagyon sokat mond, de talán az egész világ érti, miről is van szó. Claude Monet impresszionista festő 1890-ben vásárolta meg a kis birtokot, majd kicsit később az út másik oldalán fekvő területet és itt alakította ki azt a csodálatos kertet, mely egésze és részei egyaránt váltak tárgyává méltán elismert és nagyra értékelt műveinek.

 Monet személyén és művészetén túlmenően is sokat jelent ez a kert, így normandiai kalandozást szinte lehetetlen Giverny érintése nélkül letudni.

Érdemes megtisztelni a helyet úgy, hogy a látogató rendesen felöltözik, és nem szakadt ruhában, büdösen teszi be a lábát a kertbe és a házba. Habár lehet, ez csak nekem szempont. Habár a tömegturizmus messze elkerüli a helyet, azért az amerikaiak csak valahogy nem képesek rendesen öltözködni és viselkedni. ellenben mindent felvásárolnak rendesen kilóra.

Az autóval betérők számára korrekt parkolási lehetőséget alakítottak ki a városkában, így a néhány háznyi távolságot könnyen letudva érkezhetünk meg a belépésre váró tömeg alkotta sor végére. Sajnos a reklámtámlák visszafogott tömege ront az egyébként barátságos, emberléptékű képen, de bazári hangulatot azért nem közelíti meg a hozzáállás. Valahogy szerencsénk volt, hiszen alig kellett várakozni a hőségben, így a „szerény” belépődíj lerovását követően a szemünk elé tárult a “modell”. Furcsa, de olyan, mintha egy világhíres aktfestő modelljével ülhetnénk le beszélgetni.

Monty Don BBC sorozatából megtudhattuk, hogy a kert állandó változásban van. Természetesen 1926 és napjaink között lehetetlen életben tartani a növényeket, így a kert jellegét igyekeznek megőrizni. A nehézségeket is fegyelembe véve döbbenetes a hasonlóság, avagy az azonosság. Ami talán keveset változhatott, az a fény-árnyék jelenség a kert tájolása és az alkalmazott fajták magassága miatt. A vízi liliomok parádéja pedig állandó.

Monet házába ugyan betértünk – melyet korhű állapotban tartanak – ám a rettentő hőség miatt messze nem volt élvezhető a hely szelleme. Én úgy gondolom, beszéljenek a képek helyettem:

A kert bejáratától jobb kézre esik a ház, illetve előtte terül el az a kert, mely a nyári forróságban a legrosszabb arcát mutathatta. Gyakorlatilag minden levirágzott. Az ágyások közötti rész lezárt terület, nem lehet bolyongani, így a növényeknek csak egy része volt közelről szemlélhető.

Valahogy az az érzésem, hogy ottjártunkkor átszerkesztették az egész kertet, legalábbis a ház körüli részét. Az íves rózsafuttatók üresen árválkodtak, a vad romantikában megálmodott ágyások inkább tűntek gazosnak – nem volt az – mintsem átgondoltnak. A főkertész elképzelése szerint nem kívántak szabályos kertet kialakítani, és ezt meg is értem, de amikor ott álltunk a szélén, egyszerre kiáltottunk fel párommal – “ha lenne a kezünkben egy metszőolló! ”

Amikor a látogató átvág a kert ezen részén, akkor a közút alatt kiépített apró aluljárón lehet eljutni a másik, ismertebb kertbe. Szándékosan nem készítettem képet a japán hídként ismert “műtárgyról”. Először is: az amerikaiak úgy lepték el, mint a friss virágot a méhek, így üresen soha nem árválkodott, másfelől úgysem vagyok képes hasonló szinten lefotózni, mint ahogyan azt Monet megfestette.

Amikor az átjáróból felbukkanunk, egy kis patak állja el utunkat. Furcsa adottsága ez a kertnek. Mit nem adnék   érte, ha saját kertemet is két részre osztaná egy hasonló vízfolyás!

A japánkert egyáltalán nem kíván hasonlóságot felmutatni a korábbi kerttel, hiszen az a színek és impressziók szerint, maga a festő által megszerkesztett, megkomponált elrendezésben került beültetésre őshonos, de leginkább “import” virágokkal. Pont ez a színelrendezés hiányzott a nyári hőségben, így mindenképpen vissza kell mennem még egyszer a tanulmányútra.

A vándor hamar rátalál a kis hídra, majd onnan nagyon lassan körbejárhatja a tavat, hiszen minden lépésre más és más árnyalatát mutatja a kert. Az árnyékok és fények, a tükröződések szinte véletlen játékot űznek velünk, és amikor a fényképező lencséjén keresztül megörökítenénk a pillanatot, már tova is száll az idő, megváltozik a nap állása és újabb kép kerül a szemünk elé.

Tudom, hogy szinte lehetetlen kalkulálni,  de nyáron 11 és 15 óra között lehet a legrosszabb a fény beesése, érdemes később ellátogatni, és akkor még szebb lehet minden. Látogatásunkkor óriási felhőszakadást vártunk, mely távozásunk után hamar be is következett, így a légkör vibrált – az ember agyával együtt.

A tavirózsák milyenek lehetnének? Mindig szépek.

Amikor úgy véltük, indulnunk kell, beteltünk a látvánnyal, betértünk a kert mellett lévő, hasonlóan csodálatos kialakítású kisvendéglőbe, ahol egy pohár bort és némi pástétomot fogyasztottunk el. A tulajdonos házaspárral nem csak az időjárásról beszélgethettünk, hanem bemutatták az egész házat is. Remek borospincéjük volt, kellemes lenne egy borvacsorát végigülni náluk. Szert tettem két palack jófajta borra emlékül, és irányba vettünk egy másik városkát…

Giverny az a hely, ahová nem csupán Monty Don kívánkozik vissza ismételten, hanem bármelyik látogató. Ugyanis a távozást követően kezdünk csak elgondolkodni azon, mit és miért látott úgy Monet, mi miként festenénk meg a kertet, vagy ilyen tehetség, lehetőség hiányában hogyan tudnánk eltölteni néhány órát egy fotóállvánnyal és megannyi türelemmel, hogy ugyanazt a bokrot, virágot ismét és ismét lefényképezzük. Saját képeim kapkodóak, illetve többet szerettem volna az agyamban tárolni, mint a memóriakártyán, de kellemes emlékül szolgálnak. Remélem, akik olvassák írásomat, azok kedvet kapnak az utazáshoz!