Kis romantika. Kis öröm, kis bánat. Olyan nagyon francia. Tulajdonképpen vidám történet lesz a következő:

Normandiában korábban soha nem jártam. Két erős vonzereje van: először is nincsen nagyon meleg, nem hiába a Csatorna, a tenger, az óceán, attól függ, merre jár az ember. Másrészről kulturálisan annyira erős a vonzereje, hogy egyszerűen kihagyhatatlan: szinte felülmúlhatatlan építészeti emlékek, vastag történelem, érdekes emberek, nyugodtan hullámzó táj, és az indokok sora a messzeségbe vész el.

Nem foglaltunk előre szállást. Mert ugyan miért is. Ez az utazók élménye, kihívása, avagy a balfékek sorsa. Mikor mit ad az isten. De honnan lehet tudni, hová sodorja az embert a sors. Vannak, akik befizetnek egy last minute kairói útra, mert az a biztos, és panaszt jelentenek be, amikor az utcán tankok törik meg a csendet. Vannak olyanok, akik elutaznak Tunéziába és a kedvező árú szálloda standján nyugodtan élvezik, hogy 10 méterre mellettük ömlik a tengerbe a tisztítatlan szennyvíz. És vannak olyanok is, akik bármelyik szállodában kifizetik az éppen adott szobát. Én egyik sem vagyok, lehetek. A vérprofik már rendelkeznek tapasztalattal, és ügyesen kisasolják a „jóárusított” kis családi szállásokat, melyek tényleg kifogástalanok, ahogyan utólag már látom.

Én – jobb híján – szereztem egy Chateau katalógust, mely kimerítő részletességgel sodorja fel az összes francia recsegő-ropogó, szellemjárta kastélyt, kúriát, majorságot, eldugott lyukat a világ pereméig. Nehéz kérdés ugyanis ez a szállás-ügy, hiszen a normandiai hotelek iszonyat drágák. Nem csak úgy, hanem tényleg nagyon. Nagy az igény, kevés a hotel, vagyonos az utas. Magyar gyerek odáig már nem hajtja a marhákat…

Tényleg sorsszerű, hogy rátaláltunk Crépon falucskára, mely csodás környezetben feküdt. Mezőgazdasági területeken keresztül autóztunk apró települések között. Kicsit magasabb pontokról már láttuk a tengert is. Kiderült, hogy a keresett falu tulajdonképpen mindhárom egykori gazdaságát, majorját szállodává alakították át isten tudja milyen régen. Minden szoba foglalt természetesen, milyen is lenne a szabadságolások idején? Sokan úgy érvelnek, hogy minden francia a Riviérára utazik, csak akkor nem tudom, hogy a hotelt elfoglaló franciák kicsodák? Persze, abba bele kell gondolni, a D-nap eseményei miatt eleve annyi az amerikai, hogy újra elfoglalhatnák Normandiát, de akkor is renonc az egész, nem ér, hogy nincsen szállás!

A Ferme de la Ranconniere vezetője előtt sírósra fogtam magam, ha nincs is szoba, legalább egy szalmazsákot biztosítson kettőnknek a fogadó kamrájában, de azért azt nem gondoltam volna, hogy szavamon is fog! Ha nem is szó szerint kellett szalmán aludni, de azért a galambdúc kincsek ellenében történő kiadása kicsit zsenántnak tűnt. Nem volt mit tenni, felvonszoltam a sok száz éves épület lépcsőin a bőröndöket a tetőtérbe, ahonnan még mehettünk egy kicsit feljebb…

A bal oldali kép semmit nem mond az épületegyüttes valódi nagyságáról és jelentőségéről, ám csak itt van egyáltalán felirat, hogy miről van szó. A többi épületrész teljesen privátnak tűnik, szinte be sem mer lépni az ember.

Ősi építmények ezek, talán már említettem korábban, a házak nagy részét rendesen megbombázták a partraszállás során, ám a franciák voltak szívesek kövenként visszaállítani az eredeti állapotot. Majd később mesélek róla, hogy a jelentős katedrálisokat milyen fantasztikusan építették újra gyakorlatilag kavicsonként, nulláról. Hihetetlen!

A ajtó a vállam magasságáig ért. előre toltam a két bőröndöt, majd kint megálltunk, hogy most mi lesz. Átléptük a cuccot és lefeküdtünk az ágyra. Lábban behúztuk a bőröndöket és a szél becsapta az ajtót. Kiderült, hogy van egy lépcső még felfelé, így négykézláb felmentem és úgy röhögtem, hogy nem bírtam felegyenesedni. Egy még kisebb szobában két „lóca”. Azon kívül semmi.

Kijelentettem, hogy én márpedig itt fogok aludni. Ha összetolom a két ágyat és széttárom a kezeimet hanyat fekve, akkor a tenyereim kilógnak az ablakokon. Ám párom követelte, hogy osztozzam a sorsában, ha a famennyezet leszakad, akkor együtt leljük halálunkat, nehogy már csak úgy ráessek a gerendákkal együtt. Mert ugye bármelyikünk is hal meg, ő akkor is férjhez megy…

Letudtuk az estét, végül is nem vont gond. Ki kell jelenteni, hogy kicsinek kicsi, de műszakilag kifogástalan volt minden. A fürdő például 5 csillagos minőségű volt. Másnap persze kaptunk egy rendes szobát, ám le kell szögezni, nem mindenkinek jön be a favázas szerkezet, a sok százéves küllem. Romantikusnak tényleg romantikus, de egy új építésű szálloda azért más. Nem is igazán lehet összehasonlítást tenni.

A fogadónak természetesen volt egy remekbe szabott étterme, amelyet nem lehetett kihagyni. Olyan öltönyös viseletes hely volt. Az asztalhoz kísérték a vendéget, a hölgy alá tolták a széket. Aperitif, s’il vous plaît, of course Calvados. Deux cents, de ha már kihoztad a kétszer négy centet, akkor megiszom, végül is csak 8 euró egy pohárka. Mondjuk nagyon finom. Az előétel annyira kifinomult – sajnos nincsenek képeim – hogy a snidlinges joghurtot a növény szárán kell felszívni. Nem kis bravúr, azóta is szenvedek vele, de nem jön össze, az összes énekesmadár rajtam kacag folyamatosan. A kagylót elkerülöm, van helyette nyúl és minden, ami szemnek, szájnak ingere. Nagyon korrekt burgundi vöröset iszunk a vacsorához, naturellement Pinot Noir, és így csorognak a percek, amíg egyszer csak a párom ráharapott egy hanyag eleganciával elpottyantott fekete borsra, és kettétörött az egyik hátsó őrlőfoga. Mondanom sem kellett, a frász kitört minket, oda lett a vacsora varázsa, és eldöntöttük, ha fene fenét eszik is, Mont Saint Michel akkor is meglesz, ha minden kötél szakad – okosan kifizettük a szállást előre, mert pedánsak akartunk lenni.

A bal oldali képen remekül látszik a csigalépcső, mely kidomborodik a falazatból. A tőle jobbra lévő ablakocska a fürdőé, míg a többi nyílászáró a két szinten lévő szobácskáé. Nem igazán van jelentősége a szállások bemutatásának, de ez annyira poénos, hogy nem lehetett kihagyni.

Mindent összevetve, a fogadó szuper! És még akkor nem ejtettem szót a kertről, mert ugye, az fontos dolog. Az éghajlat optimális a hortenziáknak, melyekben tobzódnak, loptunk is egy hajtást, ám nálunk nem megyünk vele sokra. A tenger, illetve az óceán közelsége miatt nincsenek nagy hőmérsékleti ingadozások, és rengeteg a csapadék. A hortenzia nincsen kitéve nagyon magas hőnek és napsugárzásnak, ráadásul a föld általában savas. Ám emellett pompás bokrokat, virágokat kombinálnak. Öröm sétálgatni a gyalogsétányokon. Talán még lesz képem más városkákból.