És még mindig Vicenza. Március 14-ét az M1-es autópályán töltöttem, mert a belügyminiszter és az országos rendőrfőkapitány szerint nem a kormányzat tehetetlensége okozta sok tízezer ember éjszakán, vagy éjszakákon át húzódó autópályán rostokolását, fogságát, hanem az állampolgári bejelentések egymással ellentmondó tartalma. Március 15-ét alig éltük túl, de a következő hétvégén ismét elindultunk célunk felé.

 

A szállodaipar rejtelmei miatt kötöttünk ki Vicenzában, ahol a hotel tulajdonosa felé azonnal azt a kérdést intéztem, árulja el, hogy melyik étterem a legjobb a városban. Az összes többit majd megbeszéljük később. Közölte, hogy a Garibaldi, de ebből igaz még semmi nem következik, mivel Itáliában minden ötödik étterem büszkélkedhet ezzel a névvel. Kissé lelombozott, hogy a legjobb hely a főtéren, azaz a Piazza dei Signori oldalában található, szemben a Basilica Palladino-val. Ugyanis magyar berögződés szerint a kiemelt turista hely csak lehúzós lehet, nem becsületes. Ám Olaszországban azért másként vannak a dolgok, így bízván vendéglátónk szavában, és abban, hogy még nem fizettünk a hotelben, nekiindultunk a csodálatosan szép reneszánsz óvárosnak.

 

Az étterem tulajdonképpen egy amerikai bár és az emeleten a ristorante. Úgy jó minden, ahogyan van. Az alsó bár csendes, kelleme hangulatú hely, ahová a hideg esőben jó volt betérni egy laza ebédre és egy kapucsínóra. De ezt csak pihentetésnek mesélem el a két vacsora ismertetése között.

Bocsássuk előre, hogy a séf, Francesco Fedrighi egy fiatal, igen kellemes ember, aki nagyon nagy boldogságot szerzett nekem és páromnak a két vacsorával. Ugyanis a helyiek este 9 előtt nem igen mennek vacsorázni, ám mi, magyarok, addigra már mindent befejezünk, így 6-7 óra felé betoppantunk a gyakorlatilag teljesen üres vendégtérbe, és elfoglaltunk egy asztalt.

 

Mivel senki nem volt rajtunk kívül, megkérdeztem, szó lehet-e degusztációs menüről. ez az a fajta ételsor, melyet a magukra adó séfek azért alkotnak meg, hogy az étterem képességeit, saját gasztronómiai hitvallásukat a vendég elé tárják. Nem emlékszem arra, hogy volt-e az étlapon, de most megnéztem a Cafe Garibaldi oldalát, és azt tapasztalom, hogy most van, talán akkor is volt.

 

Párom csak egy szimpla vacsorát kívánt, hiszen ismerte, hogy a kis adagok ellenére sem könnyű felállni az asztaltól, ha igazán jó a séf. Mivel a menüsort Franceso megörökítette nekem saját kézírásával, innen fogok puskázni. A képeket egy iPhone készítette, így annak minősége nem túl meggyőző, de sokkal jobb, mintha az sem lenne.

 

Emlékezetem szerint egy üveg helyi fehérbor volt a kísérő – sajnos nem jegyeztem fel a fajtáját – és csak annyi kérésem volt, hogy az ételsorban ne legyen hús. A többit a séfre bíztam. Addig is, amíg az ember elmerengett a Basilica Palladino csodás homlokzatán, és a rendesen aláhulló esőn, egy kis bemelegítőt hozott a pincér. A szokásos falatka, melyre már nem emlékszem, csak az ragadt meg a fejemben, hogy soha rosszabbat.

 

Ugyanis az első falat sok mindent meghatároz. Ha rossz, vagy teljesen átlagos, akkor a következő fogás is hátrányból indul. Ugyanis a rossz belépő rossz omen a vacsorát tekintve. Amennyiben a falatka kellemes, akkor beindítja a fantáziát. Megjegyzi az ember, hogy nocsak, van benne fantázia. A falatkának nem kell semmilyen kunsztot bemutatni. Csak hoznia kell egy nagyon biztos ízvilágot, és nem utolsósorban a jó megjelenést.

 

 

 

Aquadelle con salsa tartara

 

Az aquadelle nem más, mint azon kis halak kavalkádja, melyet Itália-szerte előszeretettel fogyasztanak. Igazi mediterrán fogás számomra. Ugyan volt olyan magyar étterem, mely próbálkozott vele, de egy egyszerű tengerparti büfé minőségét sem érte el. Gondolom, ennek lényege a frissesség. A különlegesen pikánssá tett tartármártást szépen eltunkoltam a halakkal, ittam rá egy nagy korty bort, és minden szebb lett.

Magyarországon egy borvacsorán az előétel már valami nagy kunszt szokott lenni. Rendszerint hal, de csak a nagyon jó éttermek engedik meg maguknak azt, hogy le egy egész szelet halat tegyenek a tányérra, hanem csak minimális adaggal, de jól eltalált ízzel vezessék be a vendéget a vacsorába. szeretem az olaszoknál, hogy nem rontanak be ajtóstul a házba, és nem „végzik ki” a vendéget már az első fogással. Az egyszerű ember erre két dolgot mond: mit képzelnek a jelképes adaggal magukról, avagy itt éhen fogunk halni. Persze, a nagy mennyiségekhez szokott emberek ájultan rogynak össze a kép láttán, de nem lenne rossz, ha a mennyiség idehaza is átadná a helyét a minőségnek. Hja, a séfeknek külön munkát ad az igényesség, azt meg meg kell fizetni. Ilyen az élet.

 

 Tartare di tonno alla soya con melanzane e frutto della passione

 

Mondhatni ez is egy klasszikus. a tonhal tatárhoz friss, kiváló minőségű hal szükséges. Késsel összeaprítják, fűszerezik. Semmi nagy kunszt. A köret padlizsán, melyet passiógyümölccsel vadítottak meg. Ez pedig igen emlékezetes ízekkel véste be magát az emlékezetembe. Ha csak ennyi lett volna a vacsora, már akkor is jól éreztem magamat.

Szicílián a hasonló tonhalat carpaccio módon elkészítve részesítik előnyben, de valahogy a tartár az, ami a legjobban összepontosítja az ízeket.

Még egy korty bort ittam.

 

 

Bigoli con ragu d’anatra e carciofi

 

A bigoli egy olasz tésztafajta. Pont olyan, mint a képen. A ragu kacsahús és articsóka volt hozzá. Könnyed, egyszerű fogás, de úgy emlékszem, ezt megelőzőleg még volt egy rántott borjúmirigy, melyet a képen látható módon szervíroztak. Az az igazság, hogy ez remek volt. Kalla Kálmán asztalánál ettem legutóbb zsályával elkészítve, krémes mártással. Ez semmivel nem maradt le tőle.

 

 

Branzino arrosti con zucchine e fiori di zucca farciti

 

Azaz tengeri sügér töltött cukkini virággal, mely szintén egy kiváló olasz alapétel, és most szemezgetek a kertemben növekvő virággal, hogy mivel töltsem meg. Nagyon szeretem!

 

Itt most megint csúszik az emlékezetem, hiszen van egy rákos tésztafogásról is képem, mely partnerem étke lehetett. Mindenesetre bevágom ide, hátha lesz utólagosan lehetőségem arra, hogy rákérdezzek a séfnél.

 

   Sorbetto al passion fruit

Értelemszerűen passió gyümölcsből készített szorbet. Tökéletes lazítás, de arra nem esküszöm meg, hogy mikor következett sorra. Ugyanis én most a menü alapján írom a fogásokat, de a szorbet általában két jelentősebb étel között illesztődik be, nem a desszert előtt.

 

    Tiramisú expresso „Principe”

A ház klasszikus desszertje, másnap is visszatértem rá. És még a lehetséges – de esetünkben tudatosan elhagyott – kávé mellé felszolgált apró sütemények, melyeket végig kellett kóstolni. Megérte.

 

Az ételsorban – így visszagondolva – nem volt semmi különleges attrakció, csak azt kaptam, amire vágytam. Csupa olyat, mely az olaszok tradicionális étele, és magyar ember számára a vágyak netovábbja. Tetszett a séfben, hogy nem akart olyan mutatványokba belemenni, melyeknek semmi értelme nincsen. Ugyanis azt a lécet kell felhelyezni, melyet biztonsággal át is tudunk ugrani. Ha bemegy a vendég az étterembe, akkor ott nincsen helye kísérletezésnek, csak a megbízhatóságnak, a remek alapanyagoknak, és az egyszerűségnek.

 

 

Másnap – miután a gyönyörű vacsorát kialudtuk – kulturális programok sora következett. Eldöntöttük, hogy este vissza kell térni a Garibaldiba, így betértünk a bárba egy forró italra, és valami harapnivalóra. Remek ötlet volt, hogy kis cserépedényekbe mindenfajta falatokat sütöttek frissen. Nagyon jól esett, hogy a tulajdonos jött oda hozzánk, és a könnyed ebédet a séf úr szolgálta fel maga. Apró figyelmesség ez, melyet nem tudok eléggé megköszönni. Ugyanis kár tagadni, de mindez hozzá tartozik a tökéletes gasztronómiához.

 

Estére megint 6 óra felé kértük ugyanazt az asztalt. Rajtunk kívül nem volt senki, a korai időpontra tekintettel. A vágyam azonban hogy húst kérek az asztalra. Nem degusztációs menüre készültünk, de valahogy valami olyasmi lett belőle.

 

A belépő egy szép színekkel játszó halfalatka volt, emlékezetem szerint polentán. Most is akadt valami remek bor a vacsorához, természetesen. Vezetni egyébként sem kellett, ráadásul kár tagadni, egy remek ételhez remek bor dukál. Idehaza ezt is túlzásba viszik. A jó bor nálunk státuszszimbólum, az olaszoknál a természet rendje.

 

Ám a második fogás már maga volt a Kánaán. Tenger gyümölcsei saláta, egy kicsit másképpen: a két nap legszebb fogása. A lila burgonya már több ízben szerepelt a tányéromon, magam ugyan még nem készítettem el soha, de a legtöbb ember számára teljesen ismeretlen. Nem is kell mit mondani, kérem, csak gyönyörködni!

 

Hogy teljen a hasam is, a zöldborsó rizottó ajánlatát elfogadtam, és igazán jól esett. Apró falatokkal élveztem ki krémességének minden pillanatát.

 

Ezt követően Francesco kijött a konyhából megbeszélni a „húst”. Ő bárányt ajánlott, mire visszakérdeztem, hogy az tökéletes lesz-e? Persze, komolytalan ugratás a kérdés, mert addig is minden több volt, mint tökéletes. De annyi komolyság volt a dologban, hogy a tagyoni birkaiskola több ifjú növendéke végezte már asztalomon, és igazán tudom, hogy milyen a jó bárány. Ám azt is tegyük hozzá nagyon gyorsan, hogy nálam talán csak olaszok ismerik jobban.

 

Egyszóval a képen látható mestermű került elém, mely életem legjobb fogásaival versengett. Hozzá egy kellemes, nem túl erős vörösbor dukált. Milliméteres szeleteket vágtam az omlós, szaftos húsból, mely kötelezően rózsaszín. Kiélveztem minden sejtjét. Persze, vágtam egy nagyobb szeletet is, mert az is isteni, amikor az ember egy jó nagyot beleharap, nem a nyelve alatt morzsolja szét. egyszóval lehetne ragozni még tovább, azt kell mondjam, hogy tökéletes volt minden.

 

A Garibaldi életem egyik legjobb étterme, legbarátságosabb személyzete és tulajdonosa. És ha Vicenza nem szolgálna semmi más jóval, ide csak ezért is visszautaznék. Az eltelt idő óta az étterem remek honlappal büszkélkedik. Tudom, vannak olyan ismerősem, akik egy jó falatért messze utaznak, hát – többek között – nekik ajánlom az éttermet!