Semmiképpen sem étteremkritikát írok. Még csak nem is magasztalok senkit. Egyszerűen álmodozom. Ugyanis okot adott valaki az álomra.

Hét éve hagytuk magunk mögött a várost és költöztünk le a Nivegy-völgybe, mely a környék összes településével, hegyével, völgyével, rétjével, szántójával, erdejével, Európa bizony legszebb részei közé tartozik. Ám a hungarikum nem más, mint el kell hanyagolni, le kell sajnálni, ki kell fosztani, és hagyni kell mindent abban a jobbágy miliőben, melyből a szocializmus „Zimmer Frei” kényelmes gazdagsága kiragadta egy időre.

A közegről az elmúlt hét évben azt kellett megállapítani, hogy egyszerűen „agyhalál”. A néhány értelmiségi család, csoport egymástól elszigetelődve éli életét, és olyan jellegű ellentét feszül az őslakosok és „bebírók” között, mely áthidalhatatlan, nem másért, mivel a kölcsönös tisztelet és a tenni akarás csaknem ismeretlen fogalmak.

Állandóan azt hangoztatom, nem igaz, hogy nincsen egy közösségi hely – magyarán kocsma – ahová betérnek a helyiek, és váltanak egy-egy szót, vagy legalább csak köszönnek egymásnak. Kocsma ugyan van, de az nélkülözi az angol PUB minden jelentéstartalmát. Inkább ivónak kellene jellemezni a magyar valóságot. Olcsó, büdös, igénytelen. Ahol a helyi alkeszek becsülete – váráslóerejük révén – nagyobb, mint a normálisan öltöző vendégé.

Köveskálon az első talán közösségi helynek nevezhető étterem – számomra – a Kővirág lett, hiszen a nyár tömegnyomorát követő lazulás, lélegzetvétel közben egyes idegen asztaltársaság között kialakulhatott némi diskurzus. Hiszen a téma adott: igényes gasztronómia, jó borok, vagy bármi más. Amikor beköszöntött az első hideg, a vasárnapi asztaltársaságok beköltöztek a hangulatos kertből a még hangulatosabb házba, befűtöttek, kellemes zsibongásba keveredtek az illatok, az eszközök csilingelése, a porcelán koppanása. Családok jöttek, sok gyerekkel, akik képesek voltak csendben elüldögélni az asztalnál. Maga a tulajdonos is az egyik asztalnál foglalt helyet. Jómagam éppen családommal ünnepeltük édesanyám születésnapját. Semmi fakszni, csak terített asztal. Ennyi. Ez a lényeg.

Közben a „főtéren” – ami ugyan nincsen – de mindenképpen a központban, Trombitás Tamás kivakart a dzsuvából egy ivót, mely a maga egyszerűségében egy olyan hely, mely átmenet a borozó és az étterem között. Egyszerű berendezés, fehér falak.

Ám a Káli-medence borászainak borait tartják – olyan jó francia módra – nem kell ide villányi, soproni, de még a szomszédos bortermő vidék, a Nivegy-völgy bora sem. Ugyanis ez a hely sajátja. Kellemes megnyitón vettünk részt a minap, alig ismertem valakit, mégis minden arc ismerősnek tűnt. Bele lehetett ugrani a közösbe, a semmibe, mégis az ismerősbe és a megszokottba. Egyszer csak eljuthatunk odáig, hogy az addig ismeretlenek egymással szóba elegyednek. Nem érdekes, ki mit csinál, ki kicsoda. Csak beugrottunk egy jófajta rizlingre, egy kávéra. Két mondatra. Ennyi.

Emellett persze nem megvetendő az olyan különlegesség, mint a szalontüdő, vagy a rántott borjúláb, avagy a párolt marhapofa. Az én jelmondatom nem más: „legalább itt nem mérgeznek meg”. Nos, itt nem. És nem is érdekel, hány étterem tülekedik a csillagokért, vagy nyalják egymás fenekét fényesre, hogy egymást emeljék a gasztro blogokban minél magasabbra. Nekem az a fontos, hogy jó házias étek fogadjon egy mosollyal a pincér arcán. Ha nem elfogadható a kaja, akkor hátramegyek a szakácshoz és megcsóválom a fejem. Ennyi.

Azaz kinyílt valami, egy lehetőség. Láttam értelmes arcokat. Vagy visszabújnak a kuckóba, és hagyjuk, hogy a közeg lehúzzon mindenkit, vagy időnként beszaladunk egy kávéra, rizlingre.

Azaz várom a 18.00 órát, húzom a  cipőmet, és indulok…