Jómagam 2009-ben kezdtem foglalkozni az un. deviza alapú hitelek jogi problematikájával. Akkori legnagyobb problémát az jelentette, hogy a Pp. 123.§ második mondata alapján lehetséges-e egyáltalán un. megállapítási keresetet indítani. A bíróságok gyakorlata alapján a válasz egyértelmű volt: nem.

 

A PKKB 27.P.89.793/2010/6. sz. alatti ítéletben (2010.09.09.) így fogalmazott:

 

„A felperesek jogvédelme érdekében ugyanakkor egy további okból sem szükséges a megállapítási kereset.

 

A Pp. 123.§-ának szövegét értelmezve, a „szükséges” szót elemezve a bíróság arra a következtetésre is jutott (amely megegyezik a hosszú ideje kialakult egységes bírói gyakorlattal, amely legújabban például a BDT 2009.2143. eseti döntés I. pontjában is megjelent), hogy a megállapítás szükségessége csak akkor áll fenn, hogyha a felpereseknek más eszközük nem lenne a keresetben előadott igényük érvényesítésére, előadására.”

 

A fenti számú eljárásban meghozott, 67.Pf.640.687/2010/3. számú másodfokú ítéletben (2011.03.31.) az elsőfokú ítélet érvelését helybenhagyta.

 

Az idézett perben – álláspontom és szándékom szerint – az időpontok bírnak jelentőséggel. Azaz 2009-2010-ben a bírói gyakorlat töretlenségére hivatkozik mindként eljáró tanács. ehhez képest csak 2012. május 26-án hatályban lépő Ptk. módosítással ismerte fel a jogalkotó, hogy valamit tenni kellene az „ügyben”, így az anyagi jog keretén belül fogalmazta meg az alábbi szabályt:

 

Ptk. 239/A. § (1) A fél a szerződés érvénytelenségének vagy a szerződés egyes rendelkezései érvénytelenségének (részbeni érvénytelenség) megállapítását a bíróságtól anélkül is kérheti, hogy az érvénytelenség következményeinek alkalmazását is kérné.

 

A 2012. évi LI. törvény indokolása szerint „az új Polgári Törvénykönyv VI. Könyv, Második rész, VI Cím, XIX. Fejezet 6:109 pontja jelen módosítással megegyezően rögzíti az anyagi jogon alapuló megállapítási per megindításának lehetőségét. A jogalkotó a felek anyagi jogi igénye – eljárásjogi korlátozástól mentes – érvényesítésének lehetőségét már az új Ptk. hatálybalépését megelőzően biztosítani kívánja. A javaslattal összhangban kerül sor a polgári perrendtartásról szóló törvény módosítására is, amelynek következtében a jogi képviseletet igénylő, már megindított perekben is biztosított – a Ptk. módosításnak megfelelő – keresetváltoztatás és viszontkereset lehetősége.”

 

A magyar perjog jelenleg irányadó szerkezetének értelmezése kapcsán érdemes visszanyúlni a jogtörténeti munkákra. Az akkori igazságügyi miniszter megbízásából Plósz Sándor készítette elő 1893-ban azt a tanulmányt, mely legfőbb rendelkezései az 1893. évi XVIII. tc-ben törvényerőre is emelkedtek. 1989-ban Dr. Magyary Géza ’A magyar polgári peres eljárás alaptanai” címmel adott ki monográfiát, melyből magam is idézni szeretnék.

 

Magyary szerint akkor indítható megállapítás iránt kereset, ha „ezen keresettel a felperes egy jogviszony létezését, vagy nem létezését, egy okirat valódiságát vagy valótlanságát kéri kimondani, abból a czélból, hogy közte és az alperes közt egy jövő elmarasztalás iránti pernek kimenetelét már eleve biztosítsa, avagy pedig egy jogviszony létezését avagy nem létezését kéri kimondatni abból a czélból, hogy az alperes egy harmadik személy vagyonából való kielégítésének útjába nem álljon, avagy pedig, hogy az alperes a felperes vagyonát, mint saját adósának vagyonát kielégítésre végrehajtás útján ne fordítsa.”

 

„A felperes tehát a megállapítási perrel biztosítani akarja azt, hogy egy általa indítandó elmarasztalás iránti perben az alperes elmarasztalhassék vagy pedig egy az alperes által ellene indítandó elmarasztalás iránti perben el nem marasztalhassék.”

 

Magyary kitért arra is, hogy „jövendő perek” elhárítására a jogalkotó már korábban is törekedni igyekezett a pergazdaságosságot szem előtt tartva, azaz felesleges perek ne induljanak. ez a szemlélet jelenik meg hatályos joganyagunkban is. Ám Magyary indokoltnak látja az olyan megállapítási kereset előterjesztését, ahol a felperes mintegy előzetesen kéri kimondani egy jogviszony fent nem állásást abból a célból, hogy e vélt jogviszony alapján majd az alperes pert indítson vele szemben.

 

Azaz anno egy adós attól tartva, hogy hitelezője egy kölcsönszerződés érvényességére hivatkozva marasztalásra induló pert indítson vele szemben, keresettel kérhette annak megállapítását, hogy a jogviszony nem áll fent. Ezt lefordítva a mai problematikára, egy „devizás” adós elvileg pert indíthatna annak megállapítása érdekében, hogy a szerződés létre sem jött, vagy érvénytelen, így a jogviszony nem áll fent a felek között, így a kölcsönszerződésre alapítva a bank nem indíthat pert, végrehajtást az adóssal szemben. És ennek bizony van/volt realitása a mai való életben, hiszen a banki behajtási folyamat konkrétan felőrölte mindenkinek az idegeit. E behajtási folyamat kettévágása lett volna célja egy megállapítási kereset indításának manapság is. De a „töretlen” bírói gyakorlat ezt nagyon másképpen gondolta, és itt idézet a PKKB már hivatkozott határozatának egy bekezdését:

 

„Ez tehát azt is jelenti, hogy ha a felperesek akár más perben védekezésként is, de érvényesíthethetnék a jelen perben előadott érveiket, abban az esetben a megállapítási kereset nem minősülhet alaposnak a szükségesség hiánya miatt.”

 

Azaz, a bíróság arra utalt, az adós felperes nem előzheti meg az ellene indított eljárásokat egy bírói deklarációval, hanem elvárt tőle, hogy alperesként álljon ki az ellene felhozott érvrendszerrel szemben és védekezzen – ha tud. És pont itt van a lényeg: ha tud. Ugyanis, lassan, de biztosan azt látom, a védekezés képességét támadja a kúriai gyakorlat azzal, hogy lépésről lépésre eleve lebontja az érvek helyállóságának elvi lehetőségét is. Így néha perjogi keretek között, néha pedig az anyagi jogot teljesen felülértelmezve, inkább a jogalkotó szerepét átvéve, anyagi jogi keretek között teremti meg a pénzintézetek védekezésének kereteit, másfelől veszi el elve annak az élét, hogy az un. deviza alapú hitelek kapcsán kifejtett cselekménysort pönalizálhassák.

 

De térjünk vissza Magyaryhoz. Álláspontja szerint: „A megállapítás mindezen esetekben egy jogviszonyra, illetve tényre irányul, a melyből a jogviszony keletkezését vagy fennállását kizárja. Egy olyan tény iránt, a mely egy jogviszonyt sem az előbbi, sem az utóbbi értelemben nem érint, a megállapítás nem irányulhat, jóllehet ez a tény mint bizonyító tény közvetve a jogviszonyra mégis kihat. E két tétel az ujabb törvényekben kifejezetten el van ismerve (S.E. 16.§, Terv. 131.§) Ugyanis kivételesen a megállapítási kereset az iránt is indítható, hogy egy okirat, mely bizonyító eszközül szolgálhat bizonyító tény tekintetében, valódi vagy valótlan, azaz tényleg attól származik, a ki kiállítójaként fel van tüntetve vagy ellenkezőleg sem származik tőle. Itt az okirat csak mint beismerő vagy mint tanúsító okirat jön számba. A mennyiben az okirat rendelkező, egyuttal a jogviszony keletkezésének alapját képezi s mint ilyen nem a kivétel, hanem a fentebbi szabályok alá esik.”

 

A sommás eljárásról szóló 1893. évi XVIII. tc. helyébe a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikk lépett. A számunkra jogelméleti relevanciával bíró része így hangzik:

 

129. § A keresetlevélnek magában kel foglalnia:

1. a bíróság megjelölését;

2. a felek megjelölését nevük, állásuk vagy foglalkozásuk, perbeli állásuk és lakásuk szerint, valamint a felek képviselőinek nevét, állását vagy foglalkozását és lakását;

3. a perfelvételi határnapon előadandó kereset közlését, vagyis a jog előadását, a melyet a felperes érvényesíteni akar, és határozott kérelmet.

A jog alakszerű megnevezése nem szükséges, hanem a jogállítást a keresetnek egész tartalmából kell megállapítani.

 

130. § Keresetet valamely jogviszony vagy jog fennállásának vagy fenn nem állásának, úgyszintén annak bírói megállapítása iránt is lehet indítani, hogy valamely okirat valódi vagy nem valódi, ha e megállapítás szükségesnek mutatkozik a felperes jogállapotának biztosítására az alperessel szemben.

 

A XX. századi jogalkotás keretén belül is megfigyelhető, hogy Magyary által közölt jogelmélet a 130.§ kapcsán érvényben maradt. Az 1952. évi III. törvény, azaz a Pp. 123.§-a a korábbi megállapítási keresetekre vonatkozó törvényi rendelkezés szerkezetét megfordította. A számadási kötelezettség keretén belüli jogot veszi előre, majd a megállapításra vonatkozó összes kereseti kérelem lehetőséges sommásítja, és csak akkor tartja előterjeszthetőnek, ha teljesítés követelhetőségének hiányában marasztalásra nem irányulhat a petitum.

 

Pp. 123. § Ha a kereseti kérelem számadási kötelezettség megállapítására irányul, a felperes ezzel együtt kérheti az általa előterjesztett számadás helyességének megállapítását is. Megállapításra irányuló egyéb kereseti kérelemnek csak akkor van helye, ha a kért megállapítás a felperes jogainak az alperessel szemben való megóvása végett szükséges, és a felperes a jogviszony természeténél fogva vagy a kötelezettség lejártának hiányában vagy valamely más okból teljesítést nem követelhet.

Ehhez képest a Ptk-ba, azaz az anyagi jogba foglalt legújabb rendelkezés nem az 1952. évi III. törvény előtti perjog szabályainak visszahozását jelenti, hiszen a Ptk. csak az érvénytelenség körében teszi megengedhetővé a bírói megállapítást.

 

Ptk. 239/A. § (1) A fél a szerződés érvénytelenségének vagy a szerződés egyes rendelkezései érvénytelenségének (részbeni érvénytelenség) megállapítását a bíróságtól anélkül is kérheti, hogy az érvénytelenség következményeinek alkalmazását is kérné.

 

Itt kell kiemelni, hogy az 1911-es törvény jog vagy jogviszony fennállását vagy fenn nem állását jelöli meg, míg az 1952-es törvény általában beszél megállapításról, végül a Ptk. fenti szakasza a kötelmi jog körében keletkező jogi tény kapcsán teszi lehetővé a bírói deklarálást. Érdekes, hogy ennek indoka igen hasonló az 1893-as rendelkezések indokolásához.

 

Azaz 2012-ben a jogalkotó – nem meglepő módon – csak egy bizonyos fajta „percsoportra” fókuszált. Ámbátor az új Ptk. később hatályba lépő normáit hívta segítségül, így meg kell vizsgálni annak jogpolitikai indokait is.

 

6:108. § [Az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonása]

(1) Érvénytelen szerződésre jogosultságot alapítani és a szerződés teljesítését követelni nem lehet. Az érvénytelenség további jogkövetkezményeit a bíróság a fél erre irányuló kérelme alapján – az elévülés és az elbirtoklás határai között – alkalmazza.

(2) A fél a szerződés érvénytelenségének megállapítását a bíróságtól anélkül is kérheti, hogy az érvénytelenség következményeinek alkalmazását kérné.

 

A magyar jogalkotás aktuálpolitizáltságát, esetlegességét, hibáit a Kúria különböző jogegységi határozatokkal próbálja meg ellensúlyozni, ám ennek létjogosultsága erősen vitatható. Ugyanis a jogegységi határozatoknak az egységes jogalkalmazást kellene elősegítenie, nem pótolni a helyes jogalkotási folyamatot. Másfelől az egységes szón van a hangsúly, és egyre inkább azt tapasztalom, hogy még nincs is egymásnak ellentmondó ítélkezési gyakorlat, ám már van jogegységi döntés. Úgy, hogy a valóban nagyszámú ügyek közül alig valamelyikben született jogerős döntés, az ítélőtáblák elenyészően foglalkoznak másodfokon ilyen ügyekkel, míg a Kúria egyelőre 2-3 jelentős üggyel találkozhatott.

 

Az egész fenti felvetésnek a Kúria 5/2013. számú PJE határozatának fényében van jelentősége. Ugyanis az álláspont szerint a Ptk. 239/A. §-a alapján indult megállapítási perben a per tárgyának értékét főszabályként a szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás értéke alapján kell meghatározni.

 

A PJE indokolása szerint „a Ptk. 239/A. §-a önálló jogszabályi felhatalmazást biztosít a perindító fél számára, amely mentesülést jelent a Pp. 123. §-ában foglalt feltételek fennállásának igazolása alól.”

 

Az indokolás pertípusokról és meghatározott személyi körről beszél, ám jogtudományi értelmezés kapcsán igen nehéz alátámasztani azt a fogalmat, hogy lennének un. érvénytelenségi perek. Ugyanis a jogelmélet a megállapítási keresetek kapcsán jogviszony fennállásáról és jogi tényekről beszél. Mivel az újabb szabályozás esetkörében szóba sem kerülhet egy olyan per megindítása, hogy mondjuk az adós és a hitelező között nem áll fent jogviszony, és ennek deklarálását kéri a felperes, ezért az anyagi jogi szabályozás kapcsán a jogi tényekre kell koncentrálni.

 

A korábbi szabályozás kapcsán egy bármilyen jogi tény fennállását – mondjuk szerződés érvénytelensége – kérheti a felperes deklarálni. A Ptk. 139/A.§ alapján, majdan az új Ptk. 6:108.§ (2) bekezdése alapján csak az érvénytelenség deklarálását lehet kérni önállóan.

 

De mi az a jogi tény?

 

A Brósz-Pólay féle Római jog tankönyv az 1427-1428. pontok alatt fogalmazza meg azt a jogtörténeti fejlődést, mely során a pandektisták voltak azok, akik az akarat fokozottabb figyelembevételével tekintettek az ügyletekre. E gondolatkörben emelték ki azon történéseket, tényeket, melyek joghatásokat váltanak ki. E jogi tényeket felosztása során jutottak el a joghatás kiváltására irányuló cselekményekig, ezek az akaratkijelentések, melyek jogügyeleteket hoznak létre.

 

Azaz a jogi tényekre vonatkozó bírói deklarálás körében nincsen lényegi különbség az akarathiba, mint a szerződés létre nem jöttét eredményező hiányzó tény, vagy az akarategység megléte esetén a hibás aktus között, mely eredménytelenséget eredményez.

 

A mostani szabályozás összefoglaló kifejezést használ: érvénytelenség, mely ugye lehet semmisség és megtámadhatóság eredménye. Ám mindkét esetben kell egy létrejött szerződés, kötelem. Mivel abban nincsen vita, hogy a kötelem létrejötte eleve jogi tények fennállását feltételezi, az érvénytelenség kapcsán is jogi tényekre kell rámutatni, hogy a megfelelő jogkövetkeztetést le lehessen vonni.

 

A jogi ténynek azonban lehet megszámlálható értéke?

 

A pertárgy értékének meghatározása során az alábbiakra utal a Kúria:

 

„A Pp. 23. § (1) bekezdésének l) pontja szerint a megállapítási per elbírálása a törvényszék hatáskörébe tartozik abban az esetben, ha a pertárgyérték meghaladná a törvényszéki hatáskört megalapozó értékhatárt, ha marasztalás kérhető lenne. E rendelkezés – bár a Pp. 123. §-ára utal – arra mutat, hogy a Pp. a megállapítási keresettel indított pert nem tekinti automatikusan meg nem határozható pertárgyértékűnek, hiszen a bíróság hatáskörét a szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás értéke alapján állapítja meg ilyen esetben is. A Pp. ezzel biztosítja, hogy a jogkövetkezmények levonása iránt esetleg később meginduló per is ugyanezen a bírósági szinten kerüljön elbírálásra. Hasonló rendelkezést tartalmaz a kiemelt jelentőségű ügyek esetében a Pp. 386/A. § (1) bekezdésének b) pontja is.

A per tárgya értékének a fentiek szerinti meghatározását alátámasztja a Pp. 123. §-ának szabályozása is. Ez  egyértelműen megállapítási keresetként nevesíti a számadás helyességének megállapítása iránt, illetve a számadási kötelezettség megállapítása iránti pereket. Ezekben a perekben mégsem az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 39. § (3) bekezdésében foglaltak szerint kell megállapítani a pertárgy értékét.  A Pp. 24. § d) pontja azt tartalmazza, hogy az első pertípusban a vitás követelések, illetve tartozások közül a nagyobb összeget, a második pertípus esetében pedig azt az összeget kell a pertárgy értékeként alapul venni, amelyet a felperes a számadás előterjesztésének elmulasztása esetére felszámít.”

 

Ezzel csak az a gond, hogy ha elvi éllel kimondta a Kúria, hogy a Ptk. 239/A.§ alkalmazása során nem lehet figyelembe venni a Pp. 123.§ második mondatában foglaltakat, akkor a pertárgy értékének meghatározhatóságát miért vezeti le mégis onnan?

 

„Ahogy arra a legfőbb ügyész észrevétele is helyesen utal, az, hogy a perben érvényesített követelés, igény vagy jog értéke meghatározható-e vagy sem, valójában független a kereseti kérelem típusától. Marasztalási kereset esetében is előfordul, hogy a pertárgy értéke nem határozható meg pl. ha a kereseti kérelem a jogsértő cselekmény abbahagyására, vagy a jogsértőnek a további jogsértéstől való eltiltására vonatkozó igényt tartalmaz. Ugyanakkor – ahogy az már említésre került -  megállapítási kereset esetében is előfordul, hogy a pertárgy értéke a Pp. 24. §-ának rendelkezései alapján megállapítható. Ennek a rendező elvnek érvényesülnie kell a Ptk. 239/A §-a alapján indított  megállapítási perek esetében is. Ha a kereseti kérelem nem marasztalásra irányul, hanem annak megállapítására, hogy az adott jogviszony fennáll-e, a követelés vagy az érvényesített jog értéke határozott összegben még kifejezhető lehet.”

 

A megállapítási kereset során – a jogelméletnek megfelelően – a bíróságtól nem egy parancs kimondását kéri a felperes, hanem (jelen esetben) egy jogi tény deklarálását, mely megakadályozza, hogy egy következő perben az alperes ugyanabban a jogvitában bírói parancsot kérjen a felperes ellen. Azaz szóba sem kerülhet a jogügylet kapcsán semmilyen érték, hiszen a bírói panasznak nem lesz része az érték, hiszen a kereset nem azzal kapcsolatos.

 

„A perben mindenekelőtt egy személy, a kit felperesnek nevezünk, az állam bírósága elé bizonyos tények alapján kérelemmel, keresettel fordul az iránt, hogy az ő és egy másik személynek, kit alperesnek hívunk, cselekvését egy bizonyos magánjogi viszonyra vonatkozólag határozza meg.” – mondja Magyary Géza.

 

A Pp. 24. § (1) bekezdése szerint a pertárgy értékének megállapításánál a keresettel érvényesített követelés vagy más jog értéke irányadó. Mivel a Ptk. 239/A.§ szerint gyakorolt jog alapján nem beszélhetünk keresettel érvényesített követelésről, marad azon jog értéke, mely kapcsán a bíróság a jog fennállását vagy fenn nem állásást deklarálja ítéletével.

 

Az előterjesztett kereseti kérelem úgy szól az adott esetben, hogy a felperes a Ptk.239/A.§ (1) bekezdésének felhatalmazása alapján jogszabállyal nem nevesített megállapítási kereset indításának jogát gyakorolva kéri a bíróságot, hogy ítéleti rendelkezésével nyilvánítsa ki és állapítsa meg (deklarálja), hogy a felek között létrejött szerződés (részben) semmis. Mivel a törvényszéki hatáskört nem a pertárgy értéke határozza meg, hanem a fogyasztói szerződés egyes rendelkezéseinek tisztességtelenségére alapított érvénytelenség, nem is kell megvizsgálni a törvényszéki hatáskör kapcsán a pertárgy értékét, másfelől a Ptk. 209.§ (5) bekezdésének hatálya csak 2009. május 22-től hatályos, a korábban keletkezett kötelmek esetében nem is beszélhetünk teljes érvénytelenségről a fogyasztóvédelmi normák Ptk-ban jelentkező szabályaira alapítottan.

 

Más kérdés, hogy a Ptk. 239/A.§-ra alapított érvénytelenség nem csupán a Ptk. normáinak alkalmazásával deklarálható, hanem a Htp. szabályainak konzekvens alkalmazásával is. Mivel egy ilyen petitum esetén nincsen kizárólagos hatásköre a törvényszéknek, adott a feladat, mi alapján kell eldönteni a hatásköri kérdéseket. A pertárgy értéke adhat erre megoldást. Ám ettől még a jogi ténynek nem lesz értéke.

 

„A Ptk. 239/A. §-a arra biztosít a félnek lehetőséget, hogy bár marasztalási keresetet is előterjeszthetne, kizárólag a szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt indítson pert. A Ptk.-t módosító törvényjavaslathoz fűzött miniszteri indokolásból kitűnően az volt a szabályozás célja, hogy a felek az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonását egymás között peren kívül rendezzék. Az új Ptk. a 6:108 § (2) bekezdésében tartalmazza a 239/A. §-ában  foglalt rendelkezést. A félnek tehát a megállapítási per megindítása előtt kell tájékozódnia arról, hogy az ellenfél a szerződés érvénytelenségének tényét elismeri-e, illetve van-e mód az érvénytelenség jogkövetkezményeinek peren kívüli rendezésére. Ha a tárgyalások nem vezetnek sikerre, a félnek a jogkövetkezmények levonására irányuló kereseti kérelmet is célszerű előterjesztenie. Erre a Ptk. 239/A. §-a alapján indított perben is módja van addig az időpontig, amíg a Pp. a keresetváltoztatást számára megengedi (Pp. 146. §, 146/A. §). Ezzel a fél elkerülheti, hogy két külön bírósági eljárással felmerülő illetékköltség előlegezésének kötelezettsége terhelje.” – mondja ki a Kúria.

 

E körben a Kúria bizony visszatér a régi szabályozás elméletéhez, tehát álláspontja a jogalkotó megengedte, hogy a felperes akkor menjen biztosra egy marasztalásra irányuló keresettel, ha annak jogalapja rendben van. Ám ez a gondolkodás mereven szembemegy a Pp-ben megfogalmazott teljes jogalkotói szándékkal. Hogy is fogalmazott Magyary?

 

„A felperes tehát a megállapítási perrel biztosítani akarja azt, hogy egy általa indítandó elmarasztalás iránti perben az alperes elmarasztalhassék vagy pedig egy az alperes által ellene indítandó elmarasztalás iránti perben el nem marasztalhassék.”

 

A deviza alapúnak nevezett hitelekkel kapcsolatos perek jellemzően nem arról szólnak, hogy a felpereseknek anyagi követelésük lenne a bankokkal szemben. Az a százalékosan kifejezett csekély számú volt adós, kik a pénzintézetek vélt vagy valós követelését teljes egészében megfizették, valóban élhetnek azon jogukkal, hogy a megállapítási perrel biztosítsák azt, hogy egy marasztalásra irányuló perben elmarasztalhassék az alperes.

 

Ám e körben hogyan kell értelmezni azon bírósági ítéleteket, melyekre előszeretettel hivatkoznak a pénzintézetek, mely szerint rosszhiszemű lenne a felperesi joggyakorlás, és el kell utasítani az ilyen kereseteket?

 

Több perben hivatkozott már arra hitelező, hogy „a Fővárosi Ítélőtábla az 5.Pf.20.363/2012/4. sz. alatti ítéletében arra utal, a kereset elutasításának önmagában amiatt is helye lehet, hogy az érvénytelenségből eredő jogok felperesi gyakorlása a Ptk.2.§ (2) bekezdés, 4.§ (1) bekezdés, illetve az 5.§ (2) bekezdésébe ütközően történik.”

 

Nos, az Ítélőtábla 5.Pf. Tanácsa vagy az írásba foglalásnál vétett szerkesztési hibát, vagy roppant súlyos, alkotmányos aggályokat felvető joggyakorlatot kíván folytatni. Ugyanis a Kúria fent idézett PJE határozatának indoklása egybevág a jogfejlődéssel, a jogalkotó szándékával, mindennel, még a tételes joggal is. Ha tehát 1893-tól kezdődően levezethető a megállapítási kereset szűkebb, vagy tágabb körben való alkalmazhatósága, akkor hogyan veszi a bátorságot bármelyik bíró arra, hogy kétségbe vonja a jogot helyesen alkalmazó felperes, felperesi jogi képviselő joggyakorlását?

 

Összességében elmondható, hogy a törvénykezési gyakorlat nem jogtörténeti, jogelméleti alapokon nyugszik, hanem azon a konkrét problémán, létezik-e egyáltalán de facto és de jure olyan, hogy deviza alapú hitel, vagy devizában nyilvántartott hitel. Az egyes törvénykezési megoldások nem jogi megközelítésűek alapjában véve, hanem praktikusak, ki kinek szimpatikusabb, mi lenne a szerencsésebb megoldás, hogyan lehetne jól adminisztrálni az ügyet, etc.

 

És még mindig ott tartunk, hogy vajon mik a jogi tények…

 

A Kúria így folytatta – visszatérve – az indokolását:

 

„A meg nem határozható pertágyérték elfogadása ellen szól az is, hogy az Itv. 39. § (3) bekezdése alapján számított pertárgyérték esetében az érvénytelenség megállapítása iránti perek, ha a Pp. a 23. § (1) bekezdése a pertárgyértékre tekintet nélkül nem utalja az ügyet a törvényszék hatáskörébe, többségükben a járásbíróság előtt indulnának. Ez azt jelentené, hogy az érvénytelenség megállapítása, illetve a jogkövetkezmények levonása iránti per elbírálása nemcsak időben, hanem a bírósági szintet illetően is elválna egymástól abban az esetben, ha a marasztalásra irányuló kereseti kérelem pertárgyértéke a 23. § (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott összeget meghaladja.

Ez az értelmezés kihatna a 400.000.000 forintot meghaladó pertárgyértékű, úgynevezett kiemelt jelentőségű  ügyek elbírálására is, holott a Pp. XXVI. Fejezetében a 386/A.§ (1) bekezdésének b) pontja a kiemelt ügyek vonatkozásában a törvényszék hatáskörét állapítja meg megállapítási kereset esetében is. Csak a Pp. XXVI/A. Fejezete engedi meg bizonyos feltételekkel az ott meghatározott kiemelt jelentőségű ügytípusban a járásbíróság eljárását. Ha a megállapítási perben a per tárgyának értékét a Kúria meg nem határozhatónak tekintené, e jogértelmezéssel bővítené a járásbíróság hatáskörét.”

 

Itt kell kiemelni, hogy az egész problematika a lakossági, fogyasztói kölcsönökkel kapcsolatban eszkalálódott. Az, hogy a Ptk. 239/A.§ nem csupán a fogyasztó részére ad lehetőséget, csupán jogelméleti szintű kérdés, mert a százezres nagyságrendű fogyasztói perszámmal kapcsolatos egyéb perek jelentősége hibahatáron belüli számokat sejtet. A fogyasztói hitelek kapcsán 400.000.000.-Ft-ot meghaladó pertárgy értékről beszélni, erős csúsztatásnak tűnik.

 

A helyes jogértelmezésre a Kúria fenti jogegységi döntése nem ad igazán iránypontot. Ugyanis a jelenlegi törvénykezési gyakorlat a jogi tény deklarálása iránti perekben kétirányú:

 

a)    a pereket a felperesek a Ptk. 209-209/A.§-ra hivatkozással terjesztik elő. ennek alapján a 2009. május 22 előtti kötelmek tekintetében nem is beszélhetünk a teljes szerződés érvénytelenségéről, míg az azt követő időszak kötelmeinél már igen. A kereset jogalapja miatt a törvényszék hatásköre adott. A pertárgy értéke csak a megfizetendő illeték miatt fontos tehát.

b)    a fenti jogalapot figyelmen kívül hagyván, a Hpt. normáira alapozva kérik a felperesek a semmisség deklarálását, avagy csekélyebb számú esetben a Ptk. egyéb érvénytelenségi okára hivatkoznak, leginkább a szerződés jóerkölcsbe ütközése miatti semmisségre.

 

A törvénykezési gyakorlatban az is hosszabb időn keresztül zavart okozott, hogy bíróságok képtelenek voltak megfelelően kezelni a látszólagos, alaki keresethalmazok problémakörét, és nem vették tudomásul, hogy a keresethalmazatba foglalt bármely petitum tekintetében meglévő törvényszéki hatáskör magával ragadja az egyébként csupán járásbíróság körébe tartozó petitumokat is.

 

A járásbíróságok, vagy törvényszékek leterheltségét tehát nem a pertárgy értéke mentén kell keresni, hanem észre kell venni, az ügyek irtóztató száma miatt a Fővárosi Törvényszék (pénzintézeti székhelyek miatt) működése csaknem felborult. Azt értem, hogy a tömegével 36.000.-Ft, avagy 21.000.-Ft illeték lerovása mellett előterjesztett keresetlevelek kapcsán felmerült az igazságszolgáltatás finanszírozhatatlansága, de az azért mégsem megengedhető, hogy ilyen költségvetési gondolatok mentén kellene a jogelméletet újraírni!

 

Azaz a Kúria a jogi tényektől messze elkanyarodva, bírósági financiális problémák mentén kezelte a pertárgy értékének kérdéskörét, és máig nincsen arra elfogadható magyarázat, a jogi ténynek mi az értéke. Ugyanis a jogi tény nem egyenlő a jogügylettel.

 

Jogi tény lehet a bármelyik fél akaratnyilvánítása, egyéb körülmény, mely során kötelem keletkezik. A kötelem jellegéből a pertárgy értéke ugyan meghatározható, ám a kötelemkeletkeztető tényekből, önmagukban nem. Ugyanis jogi tény lehet egy adósi jognyilatkozat, melynek értelemszerűen nincsen értéke, jogi tény lehet egy jogszabályba ütközést megvalósító egybehangzó akaratnyilvánítás, etc.

 

A Kúria 3/2013. számú PJE határozatában mondta ki azt, hogy a fogyasztói szerződésben az általános szerződési feltételen, vagy egyedileg meg nem tárgyalt feltételen alapuló választottbírósági kikötés tisztességtelen.

 

„Az ügyészi álláspont szerint a fogyasztói szerződésben egyedileg meg nem tárgyalt kikötéssel vagy általános szerződési feltétellel megállapított, a fogyasztói szerződés részévé váló választottbírósági kikötés a Ptk. 209. § (1) bekezdése, valamint a fogyasztóval kötött szerződésben tisztességtelennek minősülő feltételekről szóló 18/1999.(II.5.) Korm. r. 1. § (1) bekezdésének i) pontja alapján tisztességtelen.”

 

Nem lehet kérdéses, hogy a bírósági peres eljárás helyett választottbírósági eljárásnak lehet helye, ha ezt a felek választottbírósági szerződésben kikötötték. A „választottbírósági kikötés” gyakorlatilag, és jogelméletileg is egy olyan önálló szerződés, mely kapcsán a felek egymás felé irányuló, kölcsönös akaratnyilvánítása megkerülhetetlen. Más akkor is, ha a választottbírósági szerződést egy kölcsönszerződésbe, vagy bármilyen más szerződésbe foglalják bele.

 

Azaz a választottbírósági szerződés önálló szerződés, nem pedig egy más szerződés formailag szerződéses feltétele. Más kérdés, hogy a választottbírósági szerződés létrejöhet elvileg általános szerződéses feltétel alkalmazásával, egyedileg meg nem tárgyalt feltételként.

 

„Az irányelv Melléklete a tisztességtelennek minősülő feltételek felsorolását tartalmazza. Ennek az 1.q) pontja kifejezetten nevesíti az olyan feltételt, amelynek tárgya vagy hatása az, hogy kizárja vagy gátolja a fogyasztó jogainak érvényesítését peres eljárás kezdeményezése vonatkozásában, vagy más jogorvoslati lehetőség igénybevételében, különösen arra kötelezve a fogyasztót, hogy csak jogszabályi rendelkezések által nem kötött döntőbírósághoz fordulhat. Az irányelv német, angol illetve francia nyelvű változata még egyértelműbb kifejezést használ (Schiedsgerichtsverfahren, arbitration, illetve arbitrage), ami kifejezetten a választottbíróságra utal.

A Vbtv. 3. § (1) bekezdés szerint választottbírósági eljárásnak a bírósági peres eljárás helyett van helye, vagyis hatályos jogunkban a választottbírósági kikötés kizárólagos, mindig kizárja a rendes bírói út igénybevételét. A választottbírósági kikötés tisztességtelenségét tehát éppen a kizárólagossága alapozza meg, vagyis az, hogy a rendes bírói utat kizárja és ezáltal a fogyasztót az igényérvényesítési lehetőségeiben korlátozza. Mindebből az következik, hogy az irányelv  céljainak, Melléklete 1.q) pontja szövegének és ezáltal a Korm. rendelet 1. § (1) bekezdés i) pontjának az az új Ptk.-ban már egyértelműen érvényre juttatott értelmezés felel meg, amely az általános szerződési feltételen vagy egyedileg meg nem tárgyalt feltételen alapuló választottbírósági kikötést tisztességtelennek tekinti. Fogyasztói szerződésben választottbírósági eljárást érvényesen tehát csak egyedi megtárgyalás alapján lehet kikötni. (Az egyedi megtárgyalás tényének vizsgálati szempontjait a Legfelsőbb Bíróság 2/2011.(XII.12.) PK véleményének 2. pontja rögzíti.)”

 

Nos tehát, az egy dolog, hogy a „bújtatott” választottbírósági szerződés tisztességtelenségéből fakadó érvénytelenséget (jogi tényt) a bíróság hivatalból köteles figyelembe venni. De addig is valahogy el kell jutni. Azaz kell egy határozott kérelem a bíróság felé, melyben a fogyasztó felveti a jogi problémáját, és a jogvitában a bíróság ítéletét igényli.

 

A gyakorlatban hogyan néz ki a pertárgy értéke, ha a felperes a Ptk. 239/A.§ alapján a választottbírósági szerződés érvénytelenségének deklarálását kéri? A választottbírósági költség értéke, vagy azon túlmutatóan a választottbíróság előtti jogvitában eldöntendő jogi tény, kötelem értéke? A Kúria jogegységi határozatának fényében megint csak komoly illetékre lehet számítani?

 

 

A fentiekben ismertetett jogelmélet és két kúriai PJE mentén haladva jutunk el végül a tanulmány eredeti céljához, a Kúria 6/2013. számú PJE határozat tartalmának vizsgálatáig. Tételezzük fel, hogy mindaz, amit a Kúria kimondott, az „gránit szilárdságú”. Még akkor is, ha a magyar gránit szilárdságáról eltérő elméletek és gyakorlatok valósultak meg, ki-kinek szája íze szerint:

 

1. A deviza alapú hitel-, kölcsön- és pénzügyi lízingszerződések (a továbbiakban: deviza alapú kölcsönszerződések) devizaszerződések. A felek a hitelezőnek és az adósnak a kölcsönszerződésből fakadó pénztartozását egyaránt devizában határozták meg (kirovó pénznem), és azt mindkét fél forintban volt köteles teljesíteni (lerovó pénznem). E szerződéstípusnál az adós az adott időszakban irányadó forintkölcsönnél kedvezőbb kamatmérték mellett devizában adósodott el, amiből következően ő viseli az árfolyamváltozás hatásait: a forint gyengülése az adós fizetési terhének növekedését, erősödése pedig a csökkenését eredményezi.

 

Ez számomra annyit jelent, hogy valójában tényleg nincsenek olyanok, hogy deviza alapú szerződések, avagy devizában nyilvántartott szerződések. Vannak továbbra is a jogalkotó által megszabott kategóriák, azaz a forint kölcsönök és a deviza kölcsönök. A Kúria az általa ismert szerződések szövegéből – a szerződő felek akaratának, azaz a kötelemkeletkeztető jogi tények ismeretének teljes hiányában – kiindulva mondta ki azt, hogy az a szerződés, melyet a szolgáltatók így neveztek el, ha és amennyiben egy ilyen szerződés létrejött, az valójában deviza kölcsönszerződés.

 

Hibázik a Kúria azonban akkor, amikor nem egyértelműsíti, hogy egy formál szerződés, egy szerződéstípusról van szó, melyet tartalommal ki is kellene tölteni, ha ilyen szerződés létrejött, akkor kell ahhoz olyan szerződő fél is, aki ezt akarta és nem mást. És itt kellene visszakanyarodni jó egyetemi tanáromhoz, Brósz Róberthez, aki azért csak képes volt egyszerűen és közérthetően elmagyarázni a dolgokat:

 

A már hivatkozott pandektisták kapcsán olvasható a tankönyvben az tehát, hogy a jogügylet lényegében joghatásra irányuló akaratnyilvánítás. A pandektajog – fogalmaz tehát a szerző – „a jogügyleteket az akaratkijelentésre építette fel. A következő lépést az volt, hogy az akaratkijelentést is felbontotta két elemre: a belső akaratelhatározásra és annak külső kijelentésére. A jogügylet értelmezésénél tehát mindenekelőtt azt kell megvizsgálni, hogy mi volt a felek ügyleti akarata, szándéka. Ha a nyilatkozat többféle lehetőséget engedett, vagy eltért az akarattól, kérdésessé vált, hogy az akarat vagy a nyilatkozat irányadó-e. Ebben a kérdésben két irányzat alakult ki. Az egyik felfogás szerint az ügyleti akaratot tartotta lényegesebbnek, s a nyilatkozatot csak mint annak hordozóját tekintette (akarati elmélet). A másik felfogás a forgalmi élet követelményeinek figyelembevételével az ügyleti nyilatkozatot helyezte előtérbe, még akkor is, ha ettől az ügyleti akarat eltér, vagy ha az teljesen hiányzik is (nyilatkozati elmélet). A pandektisztika a XIX. század burzsoá áruviszony fejlődésének és individuális-liberális felfogásainak megfelelően általában az akarati elmélet mellett döntött.”

 

A két említett elmélet mellett utat tört magának az un. bizalmi elmélet is, mely a fent említett két elv között áll, de jóval közelebb a nyilatkozati elvhez. Hazánkban a kodifikáció inkább a nyilatkozati elmélet mellett tört lándzsát, és itt érdemes hivatkozni Szászy-Schwartz Gusztáv akarati elvet támadó érvelésire. A bizalmi elv egyértelműen a társadalmi-gazdasági viszonyok fejlődésének termékeként jelentkezett, ám a bizalomnak is volt határa, így alkalmatlanná vált az elmélet alkalmazhatósága akkora, amikor a nyilatkozatok formálissá váltak, mint a ráutaló magatartás, a szerződéses blanketták alkalmazhatósága, avagy a szerződéskötési kötelezettség megvalósulása estében.

 

Látható, hogy a mai jogunk is vegyesen alkalmazza az elméletek alappilléreit, ám azt is észre kell venni, hogy a gyakorlati ellentmondások feloldása helyett a jogalkotó csak újabb jogelméleti buktatókat helyez el a jogforrásokban.

 

 

1. A deviza alapú kölcsönszerződés mint szerződéstípus önmagában amiatt, hogy a kedvezőbb kamatmérték ellenében az árfolyamkockázat az adósnál jelentkezik, nem ütközik jogszabályba, nem ütközik nyilvánvalóan a jóerkölcsbe, nem uzsorás szerződés, nem irányul lehetetlen szolgáltatásra és nem színlelt szerződés. A szerződési terheknek a szerződés megkötését követő – előre nem látható – egyoldalú eltolódása az érvénytelenség körében nem értékelhető, tekintettel arra, hogy az érvénytelenségi oknak a szerződés megkötésekor kell fennállnia.

 

Azaz „végy egy ilyen szerződéstípust, és vizsgáld meg” alapon szemlélve igaza van a Kúriának, pusztán azért, mert az árfolyamkockázat az adósnál jelentkezik, nem lehet érvénytelen. Miért? Nyilván azért, mert az ilyen szerződésekre vonatkozóan a Kúria deklarálta, hogy a törvénykezés során ezeket devizaszerződéseknek kell tekinteni. Márpedig a deviza kölcsönszerződés esetén nyilvánvalóan az adós nyilván viselni köteles az árfolyamkockázatot.

 

Fentiekhez képest a Kúria álláspontjának indokolásának releváns része így hangzott:

 

„A deviza alapú kölcsönszerződések elterjedésekor jogszabály nem határozta meg a deviza-alapú kölcsön fogalmát,…”

 

„Megállapítható tehát, hogy a jogszabályok igen következetlen megnevezéseket használtak a konstrukció elnevezésére, és az egyes jogszabályok részben eltérő módon definiálták a deviza alapú kölcsönt.”

 

Azaz kijelenthető, hogy a kötelmek keletkezését követően megszületett jogi, jogszabályi definíciók visszamenőlegesen nem minősíthetnek egy jogviszonyt. Azt már nem teszi hozzá a Kúria, hogy a szerződő felek valós, tényleges akaratnyilvánítása ismeretének hiányában csak elméleti jelleggel, formálisan lehetséges arról beszélni, hogy a felek mit és miként cselekedtek, és annak mi lett a joghatása.

 

„Akár hitelszerződésnek, akár kölcsönszerződésnek nevezték a jogszabályok vagy a felek a jogviszonyukat, az adós olyan konstrukcióban szerezte meg idegen pénz időleges használatának a jogát, amelyben a kirovó és a lerovó pénznem eltér. Ez azt jelenti, hogy a felek a pénztartozást úgy határozzák meg, hogy az adós az esedékességkor annyit fog forintban fizetni (leróni), amennyi megegyezik a szerződésben tipikusan svájci frankban, euróban, jenben kirótt pénztartozással.”

 

Itt kell megjegyeznem, hogy ez a kirovó és lerovó pénznem valahogy nem stimmel. Elsőként Róna Péter közgazdász reagált a Kúria álláspontjára: http://www.nol.hu/velemeny/20140102-a_kuria_jogegysegi_hatarozatarol?ref=sso

 

Az 1929-es válság a többi között arra a felismerésre vezetett, hogy a pénzügyi kockázatok nem egyneműek, dinamikájuk, tulajdonságaik eltérnek egymástól, ezért arra kell törekedni, hogy egy adott pénzügyi eszköz csak egyféle kockázatot tartalmazzon.

A kockázatok összekeveréséből fakadó katasztrófának iskolapéldája a devizaalapú kölcsön, amely a kölcsönt és a határidős devizaügyletet ötvözi. A két, egymástól teljesen eltérő jellegű ügylet összeboronálása egyszerre teszi lehetetlenné a kölcsönhöz fűződő hitelkockázat felmérését – hiszen nem lehet tudni, hogy az árfolyam változása miatt az adós mennyivel fog tartozni, azaz a törlesztés jövedelmének mekkora hányadát fogja igényelni – és a kölcsön hosszú futamidejével a beépített árfolyamkockázat lezárását. Egy öt-, tizenöt vagy húszéves futamidejű devizakockázatot nem lehet lezárni. A devizaalapú hitel vagy kölcsön tehát egy kezelhetetlen kockázat megtestesítője. Nem is érthető, hogy a bankok hogyan tettek eleget a hitelintézeti törvény 78. § (1) cikkének, miszerint „A hitelintézetnek… meg kell győződnie a szükséges fedezetek, illetve biztosítékok meglétéről”. A Kúria határozata erre a kérdésre nem ad választ.

Fontos kiemelni, hogy a kezelhetetlen kockázat nemcsak a devizaalapú adósokat, hanem az egész nemzetgazdaságot destabilizálta. A monetáris politika beszorult egy egyébként ésszerűtlen kamatpolitikába, amelynek egyedüli funkciója – az inflációra való hivatkozás ellenére – a devizaalapú hitelek bedőlését elkerülő árfolyam fenntartása volt. Azok a vállalkozások, amelyek devizaalapú kölcsönt vettek fel, nem tudtak további hitelhez jutni, hiszen hitelbíró képességük kiszámíthatatlanná vált, a devizaalapú kölcsönök bedőlését elkerülő kamatpolitika pedig kitermelhetetlen szintre emelte a forintkamatokat. A bankok hitelezőképessége befagyott, mert a betét/hitel-mutatójuk a devizaalapú hitelezés iránti szenvedély és az árfolyam alakulásának befolyása alá került. Bár a politika és a közbeszéd a megszorítások okát egyértelműen a költségvetés krónikus hiányának tulajdonítja, a devizaalapú hitelek káros makrogazdasági hatásának elmaradt felismerését mi sem bizonyítja ékesebben, mint az, hogy a Kúria a pénzügyi rendszer stabilitásának biztosítására hivatott hitelintézeti törvényt figyelembe se vette.

Mivel a pénzügyek veszélyes üzem, a magyar törvények – mint a fejlettebb országokéi – szigorúan tiltják az olyan ügyletek kivitelezését, amelyekre a pénzügyi közvetítőnek nincs törvényben rögzített jogosítványa. Egy bank nem köthet fogadást a lóverseny kimenetére, nem finanszírozhat piramisjátékokat stb., mert a törvény ilyen irányú jogosítványt nem tartalmaz. A Kúria tehát szembemegy a hitelintézeti törvény alapjaival, amikor azt állítja, hogy „jogszabályi tilalom hiányában a felek szabadon határozhatják meg a kirovó pénznemet (szabad számolás elve)”. A banknak nincs joga, hogy szabadon határozza meg, milyen szerződést köt, mert csak olyant köthet, amilyenre fel van jogosítva. A hitelintézeti törvény 3. § (1) cikke rögzíti, hogy „a pénzügyi szolgáltatás a következő tevékenységek üzletszerű végzése forintban, illetőleg devizában, valutában… b) …pénzkölcsön nyújtása”, amit a bank kizárólag írásos kölcsönszerződéssel végezhet, és ami a 3. § (4) cikk szerint „kizárólag az MNB e törvény alapján kiadott engedélyével végezhető”. A bank tehát csak kölcsönszerződésbe foglalt hitelt nyújthat.

A Kúria elismeri, hogy „a devizaalapú kölcsönszerződések elterjedésekor jogszabály nem határozta meg a devizaalapú kölcsön fogalmát”, azt csak az elterjedést követő kormányrendeletek alapján lehet behatárolni. Mivel a hitelintézeti törvény csak az abban megnevezett „tevékenységek üzletszerű végzését” engedélyezi, értelemszerű, hogy a törvény nem jogosíthatja fel a bankokat olyan szerződések megkötésére, amelyek a törvény számára a szerződés megkötésekor ismeretlenek voltak. A szabad szerződés elmélete tehát nem alkalmazható, mert az egyik félnek, a banknak, nincs szabad szerződési joga. A Ptk. 200. § (1) cikke, amely szerint – a Kúria megfogalmazásában – „a felek a szerződés tartalmát szabadon állapíthatják meg, a szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja”, nem alkalmazható, mert a hitelintézeti törvény nem jogosítja fel a bankot a szerződés tartalmának szabad megállapítására. Arról pedig, hogy az engedélyezett pénzkölcsönnyújtást magában foglaló kölcsönszerződés miből kell hogy álljon, a Ptk. XLIV. fejezetének (A bank- és hitelviszonyok, 1. A hitel- és a kölcsönszerződés) 523. § (1) cikkében a következőképpen rendelkezik: „Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.” A bank számára engedélyezett pénzkölcsön tehát az a „meghatározott pénzösszeg”, amelyet a bank az adós „rendelkezésére bocsát”. Mivel a cikk szövege szerint a „meghatározott összeg” nem lehet más, mint a rendelkezésre bocsátott összeg, az adós pedig a meghatározott összeget köteles visszafizetni, a kölcsön összege és pénzneme lehet forint (ha az adós azt kapott), és lehet deviza (ha az adós azt kapott), de nem lehet más, mint a rendelkezésére bocsátott összeg és pénznem.

A fentiekből fakadó következtetést a Kúria a Ptk. a Pénztartozás, A kamat címet viselő 231. § (1) cikkében foglaltak és az arra épülő kirovó/lerovó elmélet segítségével próbálja megkerülni. Itt a Kúria érvelésében és fogalmazásában egyaránt Gárdos István és Nagy András a bankszövetség folyóiratának készített tanulmányából (Hitelintézeti Szemle, 2013. XII. évfolyam, 5. szám) merít. A szerzők, mint a Kúria, hallgatólagosan elismerik, hogy a devizaalapú kölcsönszerződés nem felel meg a Ptk. 523. §-ának, de szerintük ez nem számít, mert „a devizahitelek sajátos problémái… nem válaszolhatók meg önmagában a kölcsönszerződés szabályai (azaz a Ptk. 523. §-a – a szerző) alapján”, mert azt felülírja „a pénztartozás általános fogalma és szerkezete”. E „fogalom” pedig a Ptk. 231. § (2) cikkében található, amely szerint „Más pénznemben vagy aranyban meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben levő árfolyam (ár) alapulvételével kell átszámítani”. „Más”, mint mi? A Ptk. 523. §-a nem ad lehetőséget arra, hogy a pénztartozás „más pénznemben” legyen meghatározva, mint a rendelkezésre bocsátott pénzösszeg pénzneme, és a hitelintézeti törvény nem jogosítja fel a bankokat arra, hogy a Ptk. 523. §-ától eltérő tartalmú kölcsönszerződést kössenek, mert a hitelintézeti törvény a bankokat csak kölcsönszerződések megkötésére jogosítja, a kölcsönszerződés fogalmát pedig kizárólag a Ptk. 523. §-a tartalmazza. A Kúria valójában a Ptk. 231. §-át a Ptk. 523. §-ának a megsemmisítésére alkalmazza, és ezzel romba dönti a hitelintézeti törvény talapzatát.

Egyébként a kirovó/lerovó megkülönböztetés patinás magyar szakmai múltja ellenére – a nemzetközi gyakorlatban az elméletének nincs nyoma – pénzügyi sületlenség. Van forintkölcsön és van devizakölcsön. A kettő keresztezéséből született korcsra, a devizaalapú kölcsönre nincs semmi szükség.

Bár a Kúria törekvése nyilvánvalóan a pénzügyi stabilitás megőrzését szándékozta szolgálni azzal, hogy a devizaalapú hiteleket jogszerűnek minősíti, az eredmény ennek az ellenkezője lett. A Kúria életben tartott egy kezelhetetlen kockázatot hordozó szerződéshalmazt, amelynek sorsa még hosszú évekre a svájci frank és az euró előre láthatatlan alakulásának van kitéve, s amelynek az árfolyam romlásával egyre növekvő része sohasem lesz visszafizetve. Amikor a Kúria a bankokat a szabad szerződés jogával ruházta fel, szembement a modern kockázatkezelés elméletével és gyakorlatával és az azt magában foglaló hitelintézeti törvénnyel. A bankok jogait nem lehet tágabbra fogalmazni a pénzintézeti törvényben előírtaknál, még a „pénztartozásokra vonatkozó általános szabályok(ra)” való hivatkozással sem, ha egyáltalán léteznének is ilyen „általános szabályok”.

A jogalkotó sürgős feladata a hitelintézeti törvényen esett csorba kiküszöbölése, mielőtt a bankok, a Kúriától kapott szabad szerződés jogával élve, újabb kezelhetetlen kockázatokkal terhelnék a nemzetgazdaságot.

 

Róna Péter alapvető gondolata az, hogy a bank nem élhet a szerződéskötési szabadságával, hiszen a Hpt. in concreto megszabja számára, hogy miképpen definiált szerződést köthet. Ezt Róna úr az alábbiakban találja meg:

 

3. § (1) Pénzügyi szolgáltatás a következő tevékenységek üzletszerű végzése forintban, illetőleg devizában, valutában:

a) betét gyűjtése és más visszafizetendő pénzeszköz – saját tőkét meghaladó mértékű – nyilvánosságtól történő elfogadása;

b) hitel és pénzkölcsön nyújtása;

c) pénzügyi lízing;

 

A hitel és pénzkölcsön nyújtását a Ptk. szerint definiálja. A szerződéskötési szabadság elvének kizárását szerinte az jelenti, hogy a Hpt. 3.§-a a pénzügyi szolgáltatást taxatív felsorolással érintett tevékenységek gyakorlásában korlátozza. És bevallom, ez az érvelés igen nehezen (vagy sehogy sem) cáfolható. Márpedig ha a Ptk. és a Hpt. normáit kötelező erővel vetjük össze, akkor való igaz, hogy a Ptk-hoz képest a Hpt. speciális jellegű, és nem azt kell kimondani, hogy egy pénzintézet nem köthet tetszése szerinti szerződéseket a Ptk. alapján, hanem azt, hogy ugyan köthet, de arra nem rendelkezik engedéllyel, és azt üzletszerűen nem végezheti.

 

Akkor – figyelembe véve a Kúria határozatát – tehát ott tartunk, hogy van egy sok pénzintézetünk, aki ugyan egyedileg élhet a szerződéskötési szabadsággal, de üzletszerű tevékenysége körében nem térhet el a Ptk. rendelkezéseitől.

 

Csakhogy a Kúria azt mondta ki, hogy az un. deviza alapú szerződések – tartalmukat tekintve – devizaszerződéseknek tekintendőek, és azok a Ptk. rendszerében értelmezhetőek, mint pénzkölcsön nyújtása. Ezen a ponton a pénzintézetek „állnak nyerésre”.

 

Róna Péter régen megfogalmazott, és töretlenül hangoztatott álláspontja az, hogy a Ptk. 523.§ alapján egy meghatározott összeget kell tartalmaznia a kölcsönszerződésnek.

 

Ptk. 523. § (1) Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.

 

Az általam ismert nagyszámú kölcsönszerződés kapcsán az a legkisebb hiba, hogy az deviza-, vagy forintszerződésnek minősül. Az a gond, hogy több összeg is szerepel benne. És ha az adós a szerződés hitelező teljesítésének megtagadása esetén kénytelen marasztalásra irányuló keresetet előterjeszteni, nem tudni, mely összeget jelölheti meg határozott kereseti kérelmében. Nyilván azt a forint összeget, melyet kézhez kívánt venni, mint kölcsönösszeget. Ám ez az összeg lenne „a frankban, euróban, jenben kirótt pénztartozás”? Szerény meglátásom szerint nem az, hanem egy adott forint összeg, melyet egyébként normál esetben folyósított is a pénzintézet.

 

Akkor mégis mit jelent az a kirótt pénztartozás? És a kirótt pénztartozásnak vajon illeszkednie kell-e egyáltalán a lerovandó pénztartozáshoz? A kérdésre nyilván a Kúria maga adja meg a választ akkor, amikor az „alapú” szerződést devizaszerződésnek tekinti. Ha ezt elfogadom, akkor szóba sem jöhet a kirovó/lerovó elmélet, hiszen nem forint, hanem idegen deviza van a folyósításkor és a törlesztéskor is.

 

A Kúria így érvel tovább:

 

„A deviza alapú kölcsönszerződés megkötésekor a kölcsönvevő szándéka arra irányult, hogy forintban jusson a kölcsönhöz és tartozását is forintban fizesse vissza, kamatfizetési kötelezettsége ugyanakkor a szerződéskötés idején jellemző forint kölcsönre irányadó kamatnál jelentősen alacsonyabb legyen. Ezen elvárásnak felelt meg a deviza alapú hitelezés konstrukciója, melynek alapjául a Ptk. 231.§-ának szabályai szolgáltak.”

 

A Kúria honnan tudja, hogy mondjuk az én szándékom mire irányult? És azt honnan tudja, hogy pont arra irányult, nem másra, mint amit az indokolása tartalmaz? Jellemzően a fogyasztók egy olyan blankettát írtak alá, melyben a meghatározott összeg forint, a törlesztése sem aranyrúd, vagy faguriga, hanem forint, illetve összességében a költség a legkedvezőbb.

 

Itt kell azonnal közbeszúrni azt a súlyos és életveszélyes tévedést, hogy a kamat volt az a tétel, mely meghatározta a pénzintézet árbevételét. Nos, nem. Az összes teher, mely kapcsán a Kúria már elismerte, hogy az un. árfolyamrés is annak részét képezi, legkisebb része volt a kamat.

 

Furcsa azt kijelenteni, hogy tisztességes az a szerződés, melyben a pénzintézet forintban jelentkező terheinek ellentételezését illető kezelési költséget is deviza alapon szedte be a hitelező, nem mellesleg a Lombard még a CASCO biztosítást is devizában érvényesítette, mely merő képtelenség. A fogyasztót terhelő összes teher kapcsán tehát beszélhetünk kamatról, árfolyamrésről, kezelési költségről, jutalékokról, díjakról, etc. Elmondható, hogy a kamat alacsony mértékének látszólagos előnye bőven ellensúlyozott azon tételekkel, melyet a szerződéskötéskor lehetetlen volt a fogyasztó számára felismerni, kiszámolni, és az a THM-ben sem mindig jelent meg.

 

Határozott álláspontom, hogy az üzletszerűen folytatott pénzintézeti magatartás során eleve úgy állították össze a „banki terméknek” nevezett kötelmet, hogy a fogyasztókat tudatosan megtévesztették. És így igaz, voltaképpen közömbös, hogy volt az ügylet mögött deviza, vagy sem. Ugyanis az árfolyamrés kapcsán a Kúria azt is elfogadta, hogy a vételi és eladási árfolyamok alkalmazásával olyan marzsra tett szert a pénzintézet, melyet nem tüntetett fel általában a szerződésben.

 

Mivel ez a szerződéses kitétel, általános szerződéses feltétel eleve meghatározta a szerződéses konstrukció egészét, vajon milyen erkölcsi, jogtudományi alapon lehet kimondani azt, hogy a szerződés nem ütközik jóerkölcsbe? Álláspontom sehogy, ugyanis ez a magatartás súlyosan ellenkezik a jogalkotó akaratával. Nem csupán részleges semmisséget okoz, hanem „bedönti” az egész szerződést, az egész kötelmet is.

 

Ennek tudatában hogyan kell értelmezni a Kúria alábbi indokolásást?

 

„Devizakölcsön az, ahol a pénztartozás kirovó pénzneme nem forint. Jogszabályi tilalom hiányában a felek szabadon határozhatják meg a kirovó pénznemet (szabad számolás elve). A deviza alapú kölcsön is devizakölcsön, mivel a tartozás devizában van meghatározva, ugyanakkor a hitelező a kölcsönt forintban köteles folyósítani, az adós pedig forintban köteles törleszteni, tehát mind a hitelező, mind az adós a devizában kirótt pénztartozását forintban rója le.”

 

Az ez a konstrukció teremti meg az árfolyamrésből fakadó marzsot, a titkolt banki bevételforrást. Erre mondta azt a Fővárosi Ítélőtábla tanácsa, hogy:

 

„A deviza-alapú kölcsönszerződés a Ptk.207.§ (1) és (2) bekezdésében foglalt értelmezési szabályok alkalmazása mellett forintban nyújtott és ugyanígy visszafizetendő kölcsön.  A kölcsön deviza összegének folyósításkori és az egyes törlesztő részletek forint összegének törlesztéskori, a hitelező bank saját vételi, illetve eladási árfolyamán történő meghatározása matematikai művelet, amely mögött tényleges deviza vétel és eladás nincs.  A Ptk. 198.§ (1) bekezdéséből következően ellenszolgáltatás csak szolgáltatásért jár és a polgári jog lényegét adó elvekkel (egyenjogúság, mellérendeltség) nem egyeztethető össze az sem, hogy a szerződéskötést követően, már a teljesítés során az egyik fél a másik fél szolgáltatását, annak mértékét, összegét a saját belátása és érdekei szerint alakíthassa.”

http://www.birosag.hu/szakmai-informaciok/sajtokozlemeny/fovarosi-itelotabla-itelet-devizahitel-ugyben

 

A Kúria azonban a helyzetet súlyosbítja az indokolás további részében:

 

„Ez a megoldás tekintendő a Ptk. 231. § (1) bekezdésében tételesen is rögzített főszabálynak, melytől a felek a diszpozitivitás elvéből fakadóan szabadon eltérhetnek, az eltérés lehetőségére e körben a Ptk. 231. § (1) bekezdése kifejezetten utal is. Nincs akadálya ezért annak, hogy a felek úgy állapodjanak meg, miszerint mindkét fél a kötelezettségének a kirovó pénznemben (effektivitási kikötés) köteles eleget tenni, tehát mind a folyósításra, mind a törlesztésre a kirovó pénznemben kerül sor. Ebből következően a devizakölcsönnek két fajtája létezik: az effektivitási kikötéssel el nem látott kölcsön (deviza alapú kölcsön) és az effektivitási kikötéssel ellátott deviza kölcsön. Az előbbi a felek eltérő megállapodásának hiányában érvényesülő főszabály, az utóbbi pedig a felek kifejezett megállapodása esetén érvényesülő kivétel.”

 

Jómagam talán az átlagosnál műveltebb vagyok jogi kérdésekben, de gyakorlatilag most hallottam először arról, hogy effektivitási kikötés. Amikor saját ügyemben leültem a bankfiókba, a Kúria szerint az volt az első mondatom, hogy effektivitási kikötéssel nem vagyok hajlandó szerződni?

 

Erre Róna Péter azt írta, hogy „Egyébként a kirovó/lerovó megkülönböztetés patinás magyar szakmai múltja ellenére – a nemzetközi gyakorlatban az elméletének nincs nyoma – pénzügyi sületlenség. Van forintkölcsön és van devizakölcsön.”

 

Némileg nyomaszt annak tudata, hogy a Kúria neves bírái vagy egyáltalán nem dolgoztak az ügyön, vagy kezükbe vettek egy Pénzügyi Szemlét, és onnan ollózzanak. Megjegyzendő, hogy Dr. Szladits Károly ügybe keverése egy 1941-es munka kapcsán, felettébb nevetséges. Pláne úgy, hogy a „pénzügyi sületlenség” kapcsán Gárdos ügyvéd kolléga még meg is magyarázza a lényeget:

 

„A pénz előzőekben vázolt sajátossága miatt jövőbeni pénztartozás megalapításakor (történjék az akár szerződésben, bírói határozatban vagy jogszabályban) mindig abból az implicit feltételezésből indulunk ki, hogy valamilyen pénz lesz a teljesítés előírt időpontjában, az azonban bizonytalan, hogy mi fogja betölteni a pénz szerepét. Bár a gyakorlatban a szerződésben meghatározott pénznem és a teljesítés tényleges pénzneme általában egybeesik, soha nem lehet kizárni annak elvi lehetőségét, hogy a teljesítésre a szerződésben szereplőtől eltérő pénznemben kerül sor (ennek két fő esete a törvényes pénznem változása és a teljesítés helyének változása). Ezért pénztartozást közvetlenül nem, hanem csupán egy értékegyenlet útján lehet meghatározni: a pénztartozás teljesítéseként annyi, a teljesítés helyén és idején ténylegesen forgalomban lévő pénzt kell adni (leróni), amennyi megfelel a tartozás szerződésben, ítéletben vagy jogszabályban meghatározott (kirótt) összegének. A pénztartozás kapcsán tehát meg kell különböztetni a kirovó pénznemet és a lerovó pénznemet: a lerovó pénznemből annyit kell adni, amennyi megfelel a kirótt pénzösszegnek. Ez a kettősség a pénztartozás előzőekben vázolt sajátosságainak szükségszerű következménye.”

 

Azaz a szerző azt feltételezte, hogy amikor egy szerződést az adósnak teljesítenie kell, már nem lesz forint? És mi vezette erre a következtetésre? Politikai lózungok? Javasasszony kártyavetése?

 

Másfelől a gyakorlat szikláin az elmélet eléggé megtörik, ugyanis ha az adós kap, mondjuk 10 millió forintot, és ez a Ptk. 523.§ alapján a konkrétan meghatározott összeg, akkor a kirovó és lerovó pénzösszeg megegyezik, így nincsen gond, lehetséges a kölcsönösszeg teljesítési minden gubanc nélkül. Más kérdés, hogy egy 1941-es szakmai anyag alappal számolhatott arra – pláne 1929-et követően – hogy egy hosszú futamidejű kötelem kapcsán már nem lesz az a pénznem, melyben a felek eredetileg megállapodtak volna.

 

A Kúria még tovább megy:

 

„A Ptk. meghatározza azt is, hogy a kirovó és a lerovó pénznem eltérése esetén hogyan kell kiszámítani, a teljesítéskor mennyit kell az adósnak fizetnie ahhoz, hogy a kirótt tartozását teljesítse. A Ptk. 231. § (2) bekezdése szerint a más pénznemben meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben levő árfolyam alapulvételével kell átszámítani. Ez az átszámítás nem jelent pénzváltást, csupán a folyósított összegnek, illetve a törlesztett összegeknek a teljesítéskori árfolyam alapján történő kiszámítását.

A deviza alapú kölcsön mögött – figyelemmel a pénzügyi intézményekre vonatkozó közjogi jellegű szabályokra – devizaforrás áll. Annak vizsgálata, hogy egy konkrét szerződés mögött van-e devizaforrás lehetetlen és egyben szükségtelen is a perekben. A szerződésben meghatározott kamat nem azonos az adott deviza jegybanki alapkamatával, annak meghatározása során más tényezők is megjelennek, ahogy a forint kölcsön kamata sem azonos bankkölcsön esetén a jegybanki alapkamattal.”

 

A vastagon kiemelt rész kapcsán a Kúria egy vélelmet kezel tényként. Előbb a kettőt összemossa, majd közli, hogy lehetetlen a vizsgálata, és nem is szükséges. Abból a szempontból persze nem szükséges, hogy ha kiderülne, nincsen deviza fedezet, akkor különböző nehezen kezelhető problémákkal kell szembesülni. Másfelől a GVH határozott álláspontja az, hogy ez ellenőrizhető lenne, csak „költeni kellene rá”.

 

Abban az esetben, ha napnál világosabban is kiderülne, hogy nem áll az ügyletek mögött deviza fedezet, egy tiszta csalási törvényi tényállással állnánk szemben. Másfelől az idézett ítélőtáblai jogerős határozat indokolásából is kitűnően tényleg nem is kell deviza az ügyhöz, ha elegendő egy puszta matematikai művelet.

 

Ha e „matek” kapcsán azt kell feltételezni a Kúria indokolása mentén, hogy a devizát odaadta a bank, csak azt vételi árfolyamon megvásárolta, akkor azt is feltételeznünk kellett, hogy a bankhoz a deviza 1 mp-en belül visszakerült. Gyakorlatilag tényleg nem is kellett hozzá deviza. Az ügy megáll virtuálisan is. De felteszem a kérdést, ha a bank a virtuális devizát visszakapta, akkor hol áll fent a Kúria által hangoztatott árfolyamkockázat, és miért minősül egy kötelem devizaszerződésnek, ha abban nem is kell devizának szerepelnie?

 

A Kúria így reagál a felvetésre:

 

„A deviza alapú kölcsön lényege, hogy az adós tartozása devizában keletkezik, a kölcsön folyósítására és a törlesztésére pedig forintban kerül sor. A tartozás devizában van megállapítva, az adós forintban teljesítendő fizetési kötelezettsége ezért a forint erősödésétől, gyengülésétől függ. A devizában meghatározott kölcsönért az adósnak a forint gyengülése esetén többet kell visszafizetnie, terhei növekednek, míg erősödése esetén kevesebbet, terhei csökkennek. A hitelező helyzetére ugyanakkor az árfolyam változása nem hat ki, hiszen az adós általi visszafizetéskor forintban ugyanolyan értékű devizához jut, mint amennyit folyósított.”

 

Akkor ez egy értékállósági/értékállandósági kikötés lenne? feltéve, de meg nem engedve, fogadjuk el, hogy a felek akarata erre irányult. Akkor mi értelme van a kirovó/lerovó elméletnek? Az nekem a bank x forintot, mely mondjuk, megfelel Y svájci franknak. Amikor teljesítem a kötelezettségemet, az Y svájci franknak megfelelő forintot kell visszaadnom. A gond csak az, hogy az általam ismert perekben ez ellen maguk a bankok tiltakoztak ez ellen.

 

„A kirovó és a lerovó pénznem lényegéből következik, hogy téves az az álláspont, amely szerint a törlesztés pontos összege nem határozható meg a szerződéskötés időpontjában. A deviza alapú kölcsöntartozás éppolyan egyértelműen meghatározott, mint az effektivitási kikötéssel ellátott devizakölcsön. Az adós tartozása mindkét esetben a szerződéskötés időpontjában egyértelműen rögzül: az a kirovó pénznemben meghatározott összeg. A kirovó és a lerovó pénznem eltéréséből szükségszerűen fakad, hogy a szerződéskötés időpontjában nem lehet megmondani, hogy a lerovás (szerződéskötéskor nem is szükségszerűen ismert) pénzneméből mennyit kell adni ahhoz, hogy az adós teljesítsen. Ez azonban a kirótt tartozás egyértelmű meghatározottságát nem érinti.

 

Úgy vélem, a deviza alapú kölcsönnek nevezett ügylet során a Kúria mindent összemos, melyet néhány hónapon belül elért. Csakhogy ha a pénzintézeteket nem az árfolyamrésből fakadó marzs megszerzése érdekelte, hanem valamilyen nehezen megfogható bizonytalanságból fakadó biztonsági érzet megteremtése, akkor hogyan kell értelmezni azt, hogy a kirovás pénzneme és a lerovás pénzneme is svájci frank, illetve ugyanez elmondható forint kapcsán is.

 

Ugyanis nem arról van szó, hogy ma még van kirovó pénzben tekintetében HUF, majd két hónap múlva már nincsen HUF, csak CHF, vagy fordítva. A Kúria – álláspontom szerint – ott téved súlyosan, amikor elveszíti a realitásokhoz fűződő kapcsolatát, és megfeledkezik arról, hogy a kirovó/lerovó elmélet, ugyanis nem különböznek a pénznemek.

 

A bankok álláspontja azonos. Az adós kér egy konkrét HUF összeget. A bank nem erre szerződik, nem ezt adja oda, hanem valamilyen CHF összeget, melyet vételi árfolyam alkalmazásával vásárol meg az adóstól nyilvánvalóan azért, mert azt odaadta. Ha nem adta volna oda, akkor nem tudná megvásárolni. A törlesztéskor nem forintot kér a bank, hanem CHF-et, ezért adja el a fogyasztónak a CHF-et vételi árfolyamon. Jól jellemzi az állapotokat, hogy a pénzintézetek az egész ügyleti nyilvántartást devizában vezetik, évek hosszú sora kellett ahhoz, hogy az egyes adósok forint nyilvántartást kapjanak kézhez.

 

Azaz a Kúria vagy tudatosan, vagy gondatlanságból azt hallgatja el, hogy habár ő maga is megállapította az árfolyamrésből származó marzs kapcsán a szerződések Hpt-be ütközésének lehetőségét, azt a jelenlegi PJE határozatban már elfelejti annak indokolásával együtt. Ha pedig nem felejtette el, akkor az egész határozat indokolása okszerűtlen, iratellenes, és jogbizonytalanságot gerjeszt. Másfelől pont olyan, mint amikor vak vezet világtalant egy erdőben…

 

Azt pedig világosan érteni vélem, hogy a Kúria jogegységi tanácsa gyakorlatilag kézikönyvét alkalmazza Gárdos István és Nagy András szerzők „A devizahitel jogi alapkérdései” c. munkáját minden racionális érvrendszer helyett csaknem puszta átvétellel. Jogi álláspontom szerint ez a PJE határozat nem a törvénykezési gyakorlat egységesítését szolgálta, hanem a pénzügyi szervezetek álláspontját tartalmazó szerzői mű kötelező ítélkezési gyakorlattá tételét.

 

 

A Kúria a határozat 2. pontjában foglaltak indokolását az alábbiak adja meg:

 

 

„A jogegységi határozat egyedi szerződések, szerződési rendelkezések érvényességének vizsgálatára nem alkalmas, hanem csak annak elemzésére, hogy a deviza alapú kölcsönszerződés 1. pontban ismertetett konstrukciója polgári jogi szempontból érvényes-e. Az egyes szerződések, egyes szerződéstípusok egyedi megvizsgálása, egyedi, illetve többlet tényállási elemek feltárása, értékelése csak a konkrét perekben lehetséges.”

 

Azaz minden adós megnyugodhat, az egyes perekben végig kell menni az összes problémán, és álláspontom szerint az 1. pontban foglalt kérdéskörökben is meg kell szerezni a hitelező szerződéskötéskor eljáró képviselőjének nyilatkozatát, milyen tájékoztatást adott mondjuk az effektivitási kikötés kapcsán. Ugyanis a kúriai határozat csak akkor alkalmazható, ha az indokolásban megfogalmazottak szerint ették meg jognyilatkozataikat a felek. Azaz a jogi tényeket meg kellene ismerni. A felperesnek persze a perben egy jogállítása van, melyet az alperes vagy elismer, vagy tagad.

 

Ám a jogi tény kapcsán nem lehetséges azonnal asszociálni a pertárgy értéke kapcsán a lerovó pénznemre és az aszerinti összegre, mert ugyan mennyi a pertárgy értéke, ha a szerződésben mondjuk a kölcsön összege 123.456.-CHF? Közben a forint száguld lefelé, majd a bíróság tárgyalásonként megállapítja, hogy a nyújtandó ellenszolgáltatás ma még mondjuk csak 25 millió forint, de két hónap múlva 32 millió, majd az ítélethozatal már 412 millió?

 

De nézzük meg az egyes indokokat:

 

„Az érvénytelenségi ok fennálltát mindig a szerződéskötés időpontjában kell vizsgálni. A szerződéskötést követően bekövetkezett változásokat (így például az árfolyamnak az adósokra rendkívül kedvezőtlen változását) az érvénytelenségi okok vizsgálata során nem lehet figyelembe venni. A szerződési terheknek a szerződés megkötését követő – előre nem látható – egyoldalú eltolódása az érvénytelenség körében nem értékelhető.”

 

A fenti megállapítás vitathatatlanul helyes.

 

„Különbséget kell tenni azon esetek között, amikor a szerződés teljes egészében érvénytelen, illetve amikor a szerződésnek csak egyes körülhatárolható rendelkezései érvénytelenek, vagyis a szerződés részlegesen érvénytelen. Először tehát azt szükséges vizsgálni, hogy az érvénytelenségi ok a szerződést teljes terjedelmében teszi érvénytelenné, avagy részleges érvénytelenséget eredményez.”

 

A Kúria itt egyet felejt el, és erre az összes többi indokolása kapcsán már kitérhetett volna: egy szerződés érvénytelenségéről csak létrejött szerződés esetében lehet beszélni. És a bíróság nem csak az érvénytelenségi okot köteles hivatalból figyelembe venni, hanem a szerződés létre nem jöttét is.

 

„A perekben az egész szerződés érvénytelenségét eredményező érvénytelenségi okként szoktak hivatkozni a szerződés jogszabályba ütközésére, nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközésére, uzsorás jellegére, valamint arra, hogy a szerződés lehetetlen szolgáltatásra irányul, illetve színlelt.

 

a) Maga a deviza alapú kölcsönszerződés konstrukciója nem ütközik jogszabályba.

 

A Ptk.-nak a felek jogait és kötelezettségeit megállapító szerződési jogi szabályai főszabályként eltérést engedő, diszpozitív normák. A Ptk. 200. § (1) bekezdése szerint ugyanis  a felek a szerződés tartalmát szabadon állapíthatják meg, a szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja. A Ptk. pénztartozásra vonatkozó szabályai – ahogy arra a jogegységi határozat 1. pontja rámutat –  kifejezetten lehetővé teszik, hogy a felek a pénztartozást devizában róják ki. Ez a jog értelemszerűen kölcsönszerződések esetén is megilleti a feleket. A vizsgált szerződések megkötésekor nem létezett olyan jogszabály, amely tiltotta volna kölcsönszerződések esetén a tartozás devizában történő kirovását. Tiltó rendelkezés hiányában nem volt akadálya annak, hogy a felek jogszabályban részleteiben nem rendezett deviza alapú kölcsönszerződést kössenek.”

 

Sajnos ezzel vitatkoznom kell, ugyanis ez a szerződéses konstrukció az árfolyamrés, mint marzs, és a többi, fogyasztó által át nem látható teher kapcsán tipikusan jogszabályba ütközik, sérti a közösségi jogot, másfelől a 801/B/2002. AB határozat és a 12/2013. (V. 24.) AB határozat alapján jóerkölcsbe ütközőnek minősül. Más kérdés, hogy a jogszabályba ütközés miatt nincsen lehetőség a kétszeres értékelésre.

 

A Kúria azonban észleli az ellentmondást, és úgy gondolja meghatározni a törvénykezési gyakorlatot, hogy önmagában a konstrukciót érvényesnek tartja, ám a konstrukció alapján esetlegesen létrejött egyes szerződéseket már ízekre szedi a Hpt. kapcsán:

 

„Nem maga a szerződéses konstrukció, hanem a konkrét megkötött fogyasztási (2005. január 1-jétől a fogyasztási-, lakossági) kölcsönszerződés ütközik jogszabályba, ha nem felel meg a Hpt. 213. § (1) bekezdés a)-g) pontjai szerinti feltételeknek. (E rendelkezéseket egyébként a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény 2010. június 11. napjától hatályon kívül helyezte. A Hpt. 213. §-ának rendelkezései pénzügyi lízingszerződésekre nem vonatkoznak. A Hpt. 2. számú melléklet III.5. és 13. pontjai alapján egyértelmű, hogy a fogyasztási-, lakossági kölcsönszerződések fogyasztói szerződések.)

 

A Hpt. 213. § (1) bekezdése értelmében az a)-g) pontoknak nem megfelelő tartalmú szerződés semmis. E felsorolásban vannak olyan pontok, amelyek az egész szerződés érvénytelenségét eredményezhetik, például, ha a szerződés tárgya, a THM mértéke, illetve a törlesztőrészletek nagysága nincs a szerződésben rögzítve. Más pontok, így pl. a d) pont részleges érvénytelenséget eredményez, mivel a törvényi követelményeknek nem megfelelő tartalmú szerződéses rendelkezések a szerződés jól körülhatárolható részét érintik.”

 

„b.) A deviza alapú kölcsönszerződés konstrukciója nem ütközik nyilvánvalóan a jóerkölcsbe. Annak megítélését, hogy egy szerződés mikor tekinthető nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek, a jogalkotó a bíróságokra bízta, e vonatkozásban jogszabályban rögzített támpontokat a Ptk. nem ad. A bírói gyakorlat szerint jóerkölcsbe ütközik az a szerződés, amelyet ugyan a jog nem tilt, de az azzal elérni kívánt cél, a vállalt kötelezettség jellege vagy azért ellenszolgáltatás felajánlása, illetve a szerződés tárgya, az általánosan elfogadott erkölcsi normákat, szokásokat nyilvánvalóan sérti, ezért azt az általános társadalmi megítélés egyértelműen tisztességtelennek minősíti (BH2000.260). A jóerkölcs tehát egy olyan absztrakt fogalom, amely a társadalom általános értékítéletét, általános erkölcsi felfogását fejezi ki.

 

A deviza alapú kölcsönszerződések megkötésére azért került sor, mert az adós célja az volt, hogy a forint kölcsönszerződések esetén irányadó kamatnál alacsonyabb kamat mellett jusson kölcsönhöz. Erre csak úgy volt lehetőség, ha devizában adósodik el, ami egyben azt jelenti, hogy vállalja az árfolyamváltozás kockázatát, melynek iránya, mértéke előre nem látható, nem kiszámítható. Önmagában a múltbeli tendenciák nem alapoztak meg a jövőre vonatkozó várakozásokat, még akkor sem, ha abból esetleg az árfolyam gyengülésének tendenciájára lehetett következtetni, különös tekintettel arra, hogy az adott időszakban más tényezők, például az euró övezethez történő csatlakozás lehetősége, deklarált célja, ellentétes tendencia kialakulását is előrevetítette; ekkor úgy tűnt, hogy a kockázatot rövid ideig, az euró céldátumként már kitűzött bevezetéséig kell vállalni. A szerződéses konstrukcióból származó árfolyam kockázatot az adós szempontjából kiegyenlíthette az az előny, amely az alacsonyabb kamatban és törlesztőrészletben mutatkozott, tehát mindkét fél realizálhatott számára fontos előnyöket, az aktuális gazdasági, üzleti érdekeinek megfelelően. Így tehát az adóst terhelő árfolyamkockázat nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek nem tekinthető. A deviza alapú kölcsönszerződések megkötésekor ezeket a szerződéseket a társadalom nem ítélte el (BH2012/7/G4.). A szerződéskötést követően bekövetkezett, a fogyasztóra hátrányos változások pedig nem eredményezhetik a szerződés jóerkölcsbe ütközés miatti érvénytelenségét.”

 

Sajnos itt is súlyosan téved a Kúria. Ugyanis nem azért adósodott el a fél haza „devizában”, mert az neki előnyös volt, hanem azért, mert belesétált boldog és boldogtalan egy ügyesen felállított csapdába. A Kúria onnan indul ki jogelméleti fejtegetésében, hogy a forint kamatok nagyon magasak voltak, ám közben elfelejtette, hogy az első Orbán kormány még 1998 és 2002 között milyen ügyesen lavírozott az állami kamattámogatással és az inflációval. A http://fideszkomarom.hu/uploads/files/Devizahitel%20t%C3%A1j%C3%A9koztat%C3%B3%20jav%C3%ADtott%20verz.pdf oldalról szeretnék idézni:

 

„2001-től a forintalapú lakáscélú hitelállomány erőteljes növekedésnek indult. Az új szabályozással a bankok közötti versenyhelyzetet is megteremtette a kormányzat. Ebben jelentős szerepe volt a kedvező kormányzati intézkedések sorozatának, amelynek hatásaként a lakáspiaci kamatok jelentősen csökkentek, a kereskedelmi bankok által nyújtott forintalapú államilag támogatott lakáskölcsönök széles kör számára elérhetővé és megfizethetővé váltak. 1998-ban az új lakáshoz felvett hitel kamatai meghaladták a 26 százalékot. 2002-re a kamattámogatott kölcsönök ügyfelei már csak 6 százalék kamatot fizettek.”

 

„A szocialista-szabaddemokrata kormányzat új lakáspolitikát kívánt megvalósítani. 2002-2003-ban elkészült ugyan az akkori lakásügyi kormánybiztos irányítása alatt a Nemzeti Lakásprogram, de ez nem emelkedett a kormánypolitika szintjére. Hiányzott a távlati lakáspolitikai célkitűzés és jövőkép, ami leépülő lakáspolitikához, problémákhoz, változó sikerű intézkedésekhez vezetett. 2004 novemberében Csaba Lászlóné a lakásügyi kormánybiztos azzal indokolta lemondását, hogy a kormányzati struktúrán belül a regionális fejlesztésért és felzárkóztatásért felelős tárca nélküli miniszter foglalkozik a továbbiakban a lakásügyekkel.

Az akkori kormány a lakástámogatási rendszer finanszírozhatatlanságára és igazságtalanságára hivatkozva korlátozásokat léptetett érvénybe, amelyek a forintalapú támogatott hitelek iránti keresletet jelentősen visszaszorították. A kiigazítás legfontosabb eleme az volt, hogy 2003 közepétől a lakáshitelek jogosultsági feltételei jelentősen szigorodtak, ezt követte a lakáshitelek után járó szja-kedvezmények korlátozása, majd 2007-től a teljes megszüntetése. A forintalapú támogatott forint-hitel felvétele lehetőségének beszűkülésével párhuzamosan felfutott az ingatlanfedezettel nyújtott devizaalapú hitelállomány.”

 

A baj csak az, hogy jómagam már 2006-ban belesétáltam az csapdába, és számtalan ügyfelem már azt megelőzően. Teljesen közömbös, hogy melyik politikai elit volt éppen hatalmon, amikor a forint kamatok az egekbe szöktek és e hátrány kiküszöbölésére megjelentek az un. deviza alapú hitelek. Pláne azért, mert emlékeim szerint az az MNB-ből indult még az ezredforduló környékén. És ez könnyen hihető, mert a támogatott lakáshitelek látszólag felvirágoztatták építőipart, de például az ÁFA-csalások klasszikus körét hozták létre, ráadásul teremtettek egy kezelhetetlenül nagy eladhatatlan tömeget. Ám a bankoknak a pénzügyi lufit tovább kellett fújniuk.

 

A 2008-as amerikai pénzügyi válság jól megmutatta, hogy a jelzáloglevelekkel történő spekuláció fedezetlenné tette a hitelállomány döntő többségét. A folyamat fenntartása érdekében gyorsítani kellett a hitelezést, és olyan fogyasztók nyakába is hitelt varrtak, aki képtelen volt a minimális törlesztésre is. Magyarországon a hitelek egyre nagyobb hányada nem likviditási nehézséget oldott meg, hanem jövedelmet pótolt. Az, hogy az eleve visszafizethetetlen hitelt mekkora kamatra adták, teljesen közömbös volt.

 

Az un. deviza alapú hitelek alacsony kamata csak egy ügyes mézesmadzag volt, ahol a csali maga a hitel volt, az elkövetési magatartás meg a bankfiókokban úgy valósult meg, hogy a banki képviselők egyetlen feladata az előre elkészített okiratok aláírattatása volt. Ha más nem is, de maga a konstrukció volt eleve jóerkölcsbe ütköző.

 

Az egyes érvénytelenségi kérdésekben már számtalan értekezéssel éltem, melyet nem kívánok itt megismételni. Ám ajánlom azok olvasását is, hiszen azokkal kellene vitába szállni, és rámutatni, hol tévedtem, hol van igaza másoknak.

 

 

Tagyon, 2014. január 6.

 

 

Dr. Marczingós László