Nem vagyok zenekritikus, és nem is leszek az. Ellenben rettentő módon tisztelem azokat, akik magas fokon űzik e művészeti ágat. Amikor beléptem abba az életkorba, hogy képessé váltam végigülni egy zongorahangversenyt, rájöttem, nem elegendő az egy darab megértéséhez, befogadásához, hogy csak fülelek, mert kevés kivétellel a darabok semmit nem jelentenek számomra. Nem tagadom, hogy a megértéshez Vásáry Tamás előadásai jelentettek kapaszkodót. Majd egyre nagyobb bátorságot vettem, és amikor egy szál hegedű állt velem szemben, nem is tudtam, ki izgul jobban, én, vagy a fiatal művész. Az ugyanis a minimum, ha egy fél életet arra áldozott, hogy kilépjen a színpadra, akkor már önmagában ezt értékelem.

 

Lehet komolyzenét hallgatni egy lesötétített szobában, teljes nyugalomban, és lehet hangversenyteremben, ahol több száz ember csak azon erőlködik, hogy a köhögéssel és a cukorkabontásokkal kibírja a szünetekig. A szerencsés középutat a kis, kamarakoncertek jelentik, ahol az előadó és így révén a mű is kézzelfogható közelségbe kerül. Amikor eljut az ember odáig, hogy egy adott darabot már több előadó interpretálásában élvezhette, természetszerűleg alakulnak ki a kedvencek. Nekem nagy kedvenceim vannak, de kinek nincsenek.

 

Hogy ki lesz kedvenc, néha nagyon sok dolgon múlik, néha pedig csak egy húr véletlenszerű elpattanásán. Lehet értékelni a tehetséget (az ezen a szinten tulajdonképpen mindenkinek bőven kiosztott), a konkrét tudást, az alázatot, és ezeken túlmenően valami mást, ami akár el is fedhet hibákat, hiányosságokat, mégis páratlanná teszi az előadót és előadását.

 

Már írtam arról korábban, hogyan hatottak rám Jávorkai Sándor hegedű-, és Jávorkai Ádám csellóművészek. Hogy rajongásomat tompítsam, hadd említsem meg, hasonlóan, de mégis másképpen hatott rám a nagyon fiatal Banda Ádám és a már nagyon világhíres Steven Isserlis, amennyiben maradunk a hegedűnél és a csellónál.

 

Ám Jávorkaiék azok, akik oly magabiztossággal kezelik hangszerüket és a darabokat, hogy azokon tényleg virtuóz módra képesek eluralkodni, szinte felülírni azokat. Bizonyára vannak olyan műértők, akik szentségtörésnek veszik ennek elvi lehetőségét is, én azonban nagyon pártolom azt, ha a művész saját személyiségét mutatja be egy adott darabon keresztül. Meg is őrülnék, ha mondjuk, egy Haydn darabot évszázadokon keresztül hangról hangra pont ugyanúgy játszanák el milliónyiszor.

 

Ilyen gondolatok mentén kaptam egy értesítést, Dubrovay László kifejezetten a Jávorkai fivéreknek írt egy hegedű és cselló kettősversenyt, és nem mellesleg, ezt élőben meg is tekinthetjük. Mit vártam előzetesen a darabtól? A szerzőt nem igazán ismertem, bevallom, ez szerény műveltségem árnyoldalát jelentheti, de mentségemre szolgáljon, itt a legjobb alkalom, hogy megismerjem. Jávorkaiékat ismerve azt gondoltam, a darab hangszeres tudásuknak megfelelő virtuozitást enged meg, bizonyos örömjátékot. Ebből a szempontból valahol csalódnom kellett, hiszen a darab igen fegyelmezett rendet követel, nem lehetséges kilépni a szerepekből, ám a mű egésze mégis festményként mutatja be a testvérek elhivatottságát és tudását.

 

A darab felütése kapcsán ezer és egy dologra lehet asszociálni, ám én ezen érzések közül valami megfoghatatlan mesevilágot érzek tapinthatónak. A sűrű ködben fények pislákolnak, zajok hallatszanak minden frekvencián, mindenhonnan, gomolyog minden, zavarosak az érzetek, nincsen semmi, ami egyértelmű és megfogható. Ebből bontakozik ki a hegedű és a cselló kettőse, mely viszonylag hamar bemutatja a darab fő témáját, mely egészében talán soha nem is tér vissza. Ez a dallamsor azonban egyszerű, megnyerő, eleven, mely többszöri hallgatást követően az ember agyába óhatatlanul belopja magát.

 

A szerző nem teszi meg azt a szívességet nekem, hogy könnyen emészthető művel találkozhassak, ugyanis a gondolati rendet azonnal megtépi, nem hagy nyugalmat, szinte szétesik minden, bizonytalanná válik az ember, a hallgató. Ám ebből a káoszból képes egy csapásra újra harmóniát varázsolni, és még el sem telt 7-8 perc a darabból. Majd újra valami álomszerű világba kalauzol el, kontrasztba állítja a zenekart a hegedűvel és a csellóval. Ugyanis a rendet a két szólóhangszer vibrálása töri meg, háttérbe szorítván a zenekart. Azonban ahogyan átveszik a szólamot, szinte azonnal el is hallgatnak.

 

Érdekes, számomra állandóan változónak tűnik, mi képviseli a nyugalmat, a harmóniát, avagy az idegességet, bizonytalanságot, a szólóhangszerek, avagy a zenekar. Egyszer ez, egyszer az. Ettől válik izgalmassá. Azonban a versenymű elnevezés engem zavar. Ugyanis nem a szólisták kiemelkedő játéktudása tör előre, hanem a hegedű és a cselló váltakozva érzelmeket, érzeteket jelenítenek meg egészen különleges hangzásvilággal. Szokatlan számomra az egész mű felépítése, elgondolása, ahányszor meghallgatom, mindig másként és másként értékelem. Azt is rendhagyónak gondolom, hogy néha klasszikus filmzenei megoldásokkal találkozom, néha szinte romantikus megoldásokkal, néha pedig a XX. század második felének számomra nehezen feldolgozható érzelemkitöréseivel, melyek szinte nem is kívánnak rendszerbe állni, így az embert elbizonytalanítják.

 

A darab közepén megnyugtató hangulat veszik át a szerepet, és amennyire a mű elején a hegedű és a cselló kitörni kívánt a biztos közegből, addig itt már ők veszik át a nyugalmat, ellenben a zenekar szólamai keltenek ideges feszültséget. Majd az utolsó harmadban újra megfordul minden szerep. Ahogyan a zenekarból egyes hangszerek, szólamok kiemelkednek, tisztára olyan, mintha egy színpadi szerző az egyes szereplőket konfliktusokba állítaná, azok egymással versengenek, vitatkoznak. A főszereplők hol kivonulnak a színről, hol belépnek. Itt már nincsen igazából főszerep és mellékszerep, ugyanis nincsen a szólóhangszereknek olyan szerepe, mely a zenekar fölé helyezné őket. Minden egyenértékűvé válik. A káosznak tűnő álomban, mesében azonban a szerző mégis képes egy élvezhető, kíváncsisággal, élménnyel teli egységes világot varázsolni.

 

A mű vége felé válik azonban érthetővé, miért is a Jávorkai fivéreknek címezte a darabot a szerző. Ugyanis ők azok a jelenlegi magyar zenei világban, akik ilyen virtuozitással, egységgel képesek érzelmeket, gondolatokat, ritmust váltani egy művön belül. Ők azok, akik a zenét, a műveket, a szerzőket, a hallgatóságot a legkomolyabban veszik, mégis képesek egy pillanat alatt kilépni ebből a szerepből, és tréfát, humort belevinni a legkomolyabb részekbe is. Márpedig ahhoz nagy tudás és önbizalom kell, hogy egy művet ilyen előadással ne „sértsenek meg”.

 

A komolyzenei előadásokkal mindig apró gondom támad, amikor az előadó oly annyira alárendeli magát a darabnak, hogy elfelejti, miért is jött létre a mű, a zene. Kizárt dolognak tartom azt, hogy egy klasszikus szerzőnek ne az járt volna a fejében, hogy a kor adott felfogásában, közegében hogyan szórakoztasson. A világ a XX. századra talán egy kicsit túlontúl is „bekomolyult”. Mondjuk, ezen nem is tudok meglepődni. Ismervén a kor művészeti ágait, inkább zavarba ejtőnek nevezném a legtöbbet, mintsem felüdítőnek. Ráadásul nem egyszer kell azt megtapasztalnom, hogy a közönség csak sokadlagos, a művész annyira önmagára koncentrál. De én vagyok a közönség, ezt soha nem tudom elfelejteni.

 

Nem tagadom, Dubrovay jelen darabja is pont ennyire zavarba ejtő első hallásra. Ha ez volt a cél, akkor tökéletes volt a mester. Nem látok bele a fejébe, nem ismerem a gondolatait, azonban azt tudom, hogy olyan jól felfogott modernséggel közelíti meg darabjaiban a zenét, melyet sokszor inkább a könnyebb műfajokban tapasztalok meg. Amikor eldöntöttem, hogy leírom meglátásaimat a darabról, igyekeztem utánajárni a művész egyéb műveinek is. Azt gondolom, nekem ez a törekvés, mint laikusnak, igen megbocsátható. Balázs János hívta fel figyelmemet Dubrovay zongoraműveire, de hallgattam korábbi, a Jávorkai fivéreknek írt egyéb művet is. Van, ami örömmel töltött el, valami pedig kétségbe ejtett. Az életműből szeleteket kiragadván pont az a sokrétűség, ellenpólusozottság köszönt vissza, mint ebből a darabból is. Hogy ez számomra miként bír értelemmel, értékkel, először igen nehezen volt eldönthető.

 

Vásáry Tamás magyarázta oly sokszor előadásain, hogy a komolyzenei alkotások nehezen befogadhatóak, hiszen iszonyat mennyiségű információ van bennük. Valóban. A népszerű darabok leegyszerűsített „adathalmazt” tartalmaznak, melyek dúdolható dallamokká állnak össze. Az átlagos hallgató képtelen visszaidézni egy egész művet, az is nagy szó, ha egy részletet hallván már legalább a korszakot beazonosítja, nemhogy a szerzőt és a darab címét. Nos, ebből a szempontból Dubrovay kettős versenye meglehetős kivételt jelent, mert szinte bármely részletéről azonnal beugrik, ki is a szerző, melyik műről van szó. Ha valami gyengeségre is utalnom kellene, akkor a zenekar által vitt dallamvilág, a hangszerelés, megannyi szerző műveiben átlagosan köszön vissza. Ezt nem tudom jobban megfogalmazni, minthogy „filmzene”. Más kérdés, hogy ebből bontakozik ki, és ide tér vissza a két szólista.

 

Összességében kell azt mondanom, hogy a mű egyre több figyelem és élvezet mellett egyre többet ad ki magából. Egy idő múlva azt veszem észre, nem „elemzem” az egyes részeket, hangszereket, hanem a hangulat ragad magával, és e vonatkozásban kétség kívül szerves egységgé áll össze az egész mű. Helyére kerül az összes gondolat, az összes kontraszt, és kiemelkedik a darabból a két szólóhangszer. Ugyanis ezt a darabot hallgatván el kell felejteni a barokk, a romantika, etc. összes klasszikus alapvetését, bizonyos érzékeket ki kell kapcsolni, másokat bekapcsolni, majd szimplán élvezni az egészet.

 

Miután sokadszor is meghallgattam, visszaidéztem a mű egyes részleteit, az jutott eszembe, ha kívánhatnék egyet, és azt kérném a két művésztől, a kettősverseny főbb elemeire improvizáljanak, vajon hogyan állítanának összes belőle egy zenekar nélküli kettőst. Gondolatban kizárom a zenekart, csak a hegedűre és a csellóra összpontosítok, és azt figyelem, „összeesik” a mű, vagy sem. Egyes részek kivételével egyáltalán nem. Ugyanis minden teljesen logikus, okszerű, következetes.

 

Hogy a darab milyen életet fog élni, hogyan fogadják majd a jövőben, ha több ízben játsszák, nem tudom megmondani. A két művész személyes ismerete nyilván érzelmi kötődést jelent, melyet a véletlen csak megtoldott, ugyanis Dubrovay László a Zeneakadémián pont előttem adta le a ruhatárba kabátját, és a várakozás során erőt merítve szólítottam meg, méltatva a kettősversenyt. A művész barátságosan fogadta a gratulációt, és invitált a Faust, az elkárhozott c. darabjának előadására, megjegyezvén, abban olyan sok hang van, hogy az páratlanul ritka.

https://www.mupa.hu/program/dubrovay-laszlo-faust-az-elkarhozott-2016-04-21_19-30-bbnh

 

Úgy érzem, jó helyre kerültem…

https://www.mupa.hu/program/a-magyar-radio-szimfonikus-zenekaranak-hangversenye-bartok-bela-halalanak-evfordulojan-2015-09-26_19-30-bbnh