A mai napon vettem kézhez a Fővárosi Törvényszék Gazdasági Kollégiumának 9.G.44.974/2015/16. sz. alatti, elsőfokú ítéletét. A határozat indokolása olyan kérdéseket vet fel, melyek mellett a józan ésszel el nem lehet menni.

 

A per 2012-ben indult, olyan időszakban, amikor még Gárdos ügyvéd úr sem tudta, hogy mi az a kirovó-lerovó pénznem, és az effektivitási kikötés. Azt majd csak 2013. őszén ismeri fel. A Kúria is csak 2013. novemberében kérdezi meg az MNB-t, hogy mit is kell deviza alapú hitelen érteni, majd decemberben jön rá a Kúria Polgári Kollégiuma, hogy 2005-ben, és 2008-ban a felperesi fogyasztó mit is gondolt, mit akar, de leginkább, milyen jognyilatkozatot tett.

 

Azaz, egy logikai időutazás részesei vagyunk, mely során a Kúria semmilyen jogerősen befejezett ügyet nem vet össze más üggyel, nem alakít jogelemző csoportot, így összefoglaló vélemény sincs, majd okszerűen nem alakítanak jogegységi tanácsot, csak megszületik valahogy a 6/2013. PJE határozat.

 

Az érintett ítéleti indokolás a 6/2013. PJE határozat szellemiségét követi úgy, hogy az eljáró bíró nem hivatkozik arra, hiszen önálló támadási felületet szolgáltat az, ha az Alaptörvény 25. cikkének (3) bekezdése alapján a bíróságokra úgy lesz kötelező a PJE határozat, hogy a jogegységi határozat megszületésének körülményi súlyosan jogsértőek, így az joghatás kiváltására nem is alkalmas.

 

Az ügyben eljáró bíró igen felkészült, igen magasan művelt jogász, akinek szakmai tapasztalatához kétség sem fér. Klasszikus jogtudása és érvelési képessége támadhatatlan. Ehhez képest megdöbbentő életszituációkat kreál az ítéleti indokolás.

 

A valóságban a fogyasztó bement a Raiffeisen Bankba, és afelől érdeklődött, hogyan kaphatna némi kölcsönt, mellyel szorult anyagi helyzetét rendbe tudná tenni. e körben teljesen indifferens, hogy likviditási problémát oldott meg, avagy jövedelmet pótolt. A banki ügyintéző elmondta, hogy adnának ilyen jövedelemigazolás mellett 410.000.-Ft összeget, fedezet nélkül, de valami szuper ötlete van a banknak és azért lesz „csak” 10,95% a kamat, mert a bank deviza alapon tart valamit nyilván. A sofőr munkakörben dolgozó fogyasztó csak nézett ki a fejében, és arra összpontosított, ha felveszi a kölcsönt, hány hónap alatt hány forintot kell visszafizetnie, és mivel eleve nem egy hazárdőr, vagy csaló, érdekelte, képes lesz-e egyáltalán teljesíteni kötelezettségét. Erre a banki ügyintéző kiszámolta a havi törlesztőrészlet összegét, és bólintott emberünk, „okés, ez menni fog”. Majd letettek elé egy rakás papírt, hogy „itt tessék, kérem aláírni, és már meg költheti is a pénzét.” A fogyasztó aláírta a „kölcsönszerződést”, egy rakás ászf-et, melyről semmit nem tudott, meg tájékoztatókat, az összes papírt beletették egy szép dossziéba, és lehetett távozni, mert jött a következő ügyfél.

A magyar társadalom jelentős része funkcionális analfabéta, de legalábbis komoly szövegértési problémákkal küzdenek az emberek. A bankban a pult két oldalán hasonló kaliberű emberek ülnek. Egyikük sem ért azon kívül semmihez, hogy a minimálbérhez közelítő fizetésért megpróbálják letudni a napi 8 órát, majd szaladni a gyerekért az oviba, bevásárolni, megszenvedni mindennel és túlélni a holnapot. Olyan emberek ezek, mint a bírók. Húsból-vérből valók, egyikük sem végzett jogi- vagy közgazdasági egyetemet, nemzetközi bankárképzőt, és nem tagjai azon banki elitnek, akik kitalálták a „deviza alapú hitel” fogalmát.

 

2005-ben talán még nem, de 2008-ban már jelentős közpénzből adott a PSZÁF olyan fogyasztói tájékoztatókat, melyet később a Kúria tisztességtelennek tartott, így semmisnek, majd a jogalkotó törvényi vélelembe foglalta a tisztességtelenséget. A bankok nem voltak képesek megdönteni e vélelmet, ami valahol szomorú, ám igen tanulságos. Ha egy ilyen kölcsönügyletben erőfölényben van a banki oldal, ráadásul kiderül, hogy eljárása (tájékoztatása) egészében semmis, akkor miként kellene vélekednünk a fogyasztó helyzetéről és lehetőségeiről?

 

Nézzük, hogyan érvelt a bíróság:

 

„A pénzintézet alperes a vele szerződő fél kölcsönigénylését elfogadva, azzal egyezően foglalta írásba a kölcsönszerződés létrejöttével is járó szerződéses ajánlatot.”

 

„A szerződéses jogok és kötelezettségek úgy voltak meghatározottak, ahogy a felperes kölcsönigénylése azokkal egyezően a szerződés létrehozását kérte.”

 

„A felek közötti szerződéses kötelem a szerződés aláírásával jött létre, azzal a tartalommal, amely megegyezett a szerződéses iratban és az általános szerződési feltételekben írtakkal.”

 

Sajnos így totális a logikai káosz. Ugyanis ez a valóságban azt jelenti, bemegy a fogyasztó a bankba, ahol egy ártatlan arcú banki tisztviselő ül a pultban. A gonosz fogyasztó húz egy sorszámot, majd rövid várakozást követően odaül a bankár elé…

https://www.youtube.com/watch?v=r9RTLKuUxCw

 

Ja, ez nem pont így volt, de lényeges, hogy mielőtt megszólalhatna a bankár, közli a sofőr, kérek 2.628,88.-CHF-et, amit tessenek nekem átváltani vételi árfolyamon 410.000.-Ft-ra, ugyanis arra van szükségem, nem a frankra. A megszeppent bankár remegő kezekkel papírra veti e sorokat, alkot egy kölcsönigénylést, melyet felterjeszt jóváhagyásra, majd kinyomtat egy papírt, és azt mondja, itt tessék aláírni.

 

Csakhogy a bíróság azt mondta, a szerződéses kötelem a szerződés aláírásával jön létre. A szerződés az egyetemen tanultak szerint úgy jön létre, hogy valaki tesz egy ajánlatot és a másik fél azt elfogadja, pontosabban, közli az elfogadást. Ezen nincsen mit aláírni, mégis létrejött a felek között a szerződés. A szerződés, mely maga a felek konszenzusa, egyetértése, váltja ki a kötelmet. A szerződés és a kötelem nem azonos fogalmak. A kötelmet nem lehet aláírni, egy okiratot igen. Egy szerződést lehet aláírni, ha az okiratban megfogalmazott, nem pedig szóban. Csakhogy, ha a sofőr, a fogyasztó tett egy ajánlatot a banknak, és a bank azt elfogadta, akkor a szerződés létrejött, aláírás nélkül is.

 

A bíróság gondolata az, hogy a fogyasztó, egy kemény, határozott ember: https://www.youtube.com/watch?v=SREDBbcXjww

 

Ezzel szemben a fogyasztó pont nem az a személy, aki meghatározza a banki ügymenetet. Pont ezért találtak ki nálunknál sokkal okosabb emberek olyan jogi normákat, melyek védik a bankokat a fogyasztóktól. Ja, bocsánat, nem, fordítva, a fogyasztót a bankoktól. Ilyen furcsa szabály az 1997. évi CLV. törvény, a fogyasztóvédelemről.

 

7. § (6) A hitelező köteles a fogyasztót a fogyasztási kölcsönszerződés megkötésekor minden olyan szerződési feltételről tájékoztatni, amely jogszabály alapján válik a szerződés részévé.

 

8. § A tájékoztatásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy a fogyasztó rendelkezzen

a) az áru- és szolgáltatásválasztás megkönnyítéséhez, továbbá az áru és a szolgáltatás használatához, az áru fenntartásához szükséges megfelelő ismeretekkel az áru és a szolgáltatás alapvető tulajdonságairól, jellegzetességeiről, az áru és a szolgáltatás minőségéről, áráról, díjáról, valamint az áru használatára vonatkozó utasításokról és használatával járó veszélyekről,

b) a jogai érvényesítéséhez szükséges alapvető ismeretekkel.

 

A jogszabály pedig valóban meghatározta a szükséges, lényeges szerződéses elemeket. Ilyen volt a Ptk. 523.§ (1) bekezdése alapján a meghatározott kölcsönösszeg, a (2) bekezdés szerint a kamat, a Hpt. 210.§ (2) bekezdése alapján pedig az összes költség, díj, egyéb teher. Ha a felek ezen feltételekben nem állapodtak meg, hiányzik a konszenzus, akkor szerződés sem jöhet létre e feltételek kapcsán. Ám mint a fogyasztóvédelmi törvény, mind a Hpt. ehhez un. szankciós semmisséget társít. A jogalkotó egyszerűen kinyilvánította azt, hogy ha ezen lényeges feltételek hiányoznak, akkor az a szerződés is semmis, ami  egyébként – maradék elven – létrejött volna a felek között.

 

A bíróság a kényelmetlenül életszerűtlen helyzetet tovább fokozta:

 

„Való tényként állapíthatta meg a bíróság, hogy a felek között egyrészt 2008. július 11-én, másrészt 2005. szeptember 14-én létrejött az a két külön kötelmet keletkeztető, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 523. §-ával nevesített szerződés, amelynek tartalmát olyan szerződési feltételek töltötték ki, amelyek a Ptk. 205/A. §-ában írtak szerint általános szerződési feltételnek minősülnek.”

 

„Az általános szerződési feltételek kinyilvánították, hogy a kötelmet meghatározóan a felperesnek deviza alapú fogyasztási kölcsönre volt szüksége.”

 

A fenti érvelés a Kúria rosszhiszemű kifigurázását jelenti, ha ezt én követném el, azonnal azzal vádolnának, hogy a bíróság méltóságát megsértem.

 

Ugyanis a bíróság nem mást deklarált, hogy a kölcsönszerződés csak és kizárólag általános szerződéses feltételekből áll. Ehhez akkor idézzük fel, hogy a szerződés úgy jött létre, hogy a fogyasztó ajánlatot tett a banknak, amely szervezet képviselőjén keresztül a kapott ajánlatot elfogadta. Ergo, a fogyasztó általános szerződéses feltételeket alkalmazott a bankkal szemben. Na igen, hacsak úgy nem lehetett.

 

„A felperes szerződéses nyilatkozatával kinyilvánította, hogy az általános szerződési feltételeket, az Üzletszabályzatot, az általános üzleti feltételeket az alperestől átvette, az abban foglaltakat megismerte, magára nézve kötelező erejűnek tekintette.”

 

Ezt már nem értem. Ha a fogyasztó tett ajánlatot kölcsönigénylésével, és az egész szerződés ászf volt, akkor a fogyasztónak miért kellett átvennie a banki ászf-et, hiszen a fogyasztó azt maga határozta meg, nem? Nem úgy kellene érvelni, hogy a bank elismerte, hogy a fogyasztótól átvette annak ászf-jét?

 

Ha pedig mégsem a fogyasztó diktálta a feltételeket, hanem a bank, és az ászf a banké volt egészében, valamint az egész szerződés ászf volt, akkor hogyan határozhatta meg a szerződés tartalmát a fogyasztó, ha MINDEN EGYES FELTÉTELT a bank diktált. Ez az alábbi módon képzelhető el a gyakorlatban. Bemegy a fogyasztó a bankba:

 

-      Jó napot kívánok! Kovács János vagyok. – mondja a fogyasztó.

-      Jó napot kívánok! Itt tessék aláírni. – válaszol a banki ügyintéző.

-      Itt? Természetesen. – válaszol a fogyasztó, és aláírás után távozik is.

 

Ugyanis ha nincsen egyedileg megtárgyalt része a szerződésnek, akkor azt sem lehetett megtárgyalni, hogy a fogyasztó egyáltalán mit akart. Fatális félreértések esetében odáig fajulhat a dolog, hogy a fogyasztó megveszi egy elírás folytán a koronaékszereket fél áron.

 

Másfelől ezekkel az ászf-ekkel külön gond van. A törvényszékek vezetői ugyanis kérdéseket tettek fel egymásnak 2016-ban! Nem 2005-ben, vagy 2008-ban, hanem karácsony előtt! Ugyanis nem értették azon dolgokat, melyeket a fogyasztó evidensen tudott még akkor is, ha csak átlagos fogyasztó volt.

 

A DH. törvények hatálya alá tartozó szerződések érvénytelenségével kapcsolatos

perekkel foglalkozó konzultációs testület 2016. november 9. napján tartott üléséről szóló Emlékeztető emeli ki:

 

2.) Ki terhel a bizonyítás, ha az adós az általa aláírt okiratban elismeri, hogy az alá nem írt ÁSZF-et (hirdetményt, üzletszabályzatot, kondíciós listát stb.) átvette, megismerte vagy elfogadta? Van-e jelentősége annak, ha ezt a nyilatkozatot közjegyzői okirat tartalmazza? (a Fővárosi Törvényszék Polgári Kollégiumának felvetése)

 

„A régi Ptk. 205/A. §-ának (1) és (3) bekezdései értelmében általános szerződési feltételnek minősül az a szerződési feltétel, amelyet az egyik fél több szerződés megkötése céljából egyoldalúan, a másik fél közreműködése nélkül előre meghatároz, és amelyet a felek egyedileg nem tárgyaltak meg; az általános szerződési feltételnek minősítés szempontjából közömbös a szerződési feltételek terjedelme, formája, rögzítésének módja, és az a körülmény, hogy a feltételek a szerződési okiratba szerkesztve vagy attól elválasztva jelennek meg.”

 

Azaz a fogyasztó is meghatározhat ászf-et, ahogyan arra az ítéleti indokolás utal.

 

„A régi Ptk. 205/B. §-ának (1) bekezdése szerint egyrészt az ÁSZF alkalmazójának kell lehetővé tennie, hogy az ÁSZF tartalmát a másik fél annak tartalmát megismerje, másrészt az ő érdekében annak megállapítása, hogy az ÁSZF a szerződés részévé vált, így a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése alapján a perben alapvetően a pénzügyi intézményt terheli annak bizonyítása, hogy lehetővé tette az általa alkalmazott ÁSZF maradéktalan megismerését, továbbá hogy azt a fogyasztó kifejezetten vagy ráutaló magatartással elfogadta.”

 

Amikor a fogyasztó kialakította azon kölcsönigénylését, melynek elfogadásával a szerződés létrejött a felek között, akkor azon blanketta nyilván tartalmazta a fogyasztó által meghatározott áfsz-et, és az azért vált a szerződés részévé, mert a bank azt alaposan megszívlelte, és a külön erre szakosodott igazgatóság jól fizetett tisztviselői eldöntötték, elfogadják eme ászf-eket.

 

„Egyrészt, mivel a nyilatkozatok általában maguk is a blanketta részét képezik, azt a fogyasztó magára nézve nem külön aláírással, hanem az egyedi szerződés aláírásával fogadja el kötelezőnek, ezért sem a tartalmát nem tudja befolyásolni, sem arra nem képes, hogy a nyilatkozat megtételét külön megtagadja. Az a körülmény azonban, hogy a fogyasztó nyilatkozata e miatt esetleg nem felel meg a valóságnak, mert az ÁSZF megismerhetőségét a pénzügyi intézmény nem tette lehetővé, egyértelműen a blankettát kialakító pénzügyi intézménynek róható fel (egyrészt, mert nem tette lehetővé, hogy a nyilatkozatot a fogyasztó külön tegye meg, másrészt, mert az általa kialakított tartalmú nyilatkozattal szemben nem tette lehetővé az ÁSZF tartalmának megismerését), ezért a fogyasztó e körülményekre – mint a másik fél felróható magatartására – hivatkozva [v. ö. régi Ptk. 4. § (4) bekezdés] vitathatja az általa megtett nyilatkozat valóságnak megfelelőségét is, és számára lehetőséget kell biztosítani az ellenbizonyításra.

 

Másrészt, a nyilatkozat sok esetben az ilyen módon a szerződés részévé tett további ÁSZFeket tartalmazó okiratokat nem jelöli meg egyediesítve, ezért a fogyasztó nem tudja ellenőrizni, hogy valamennyi, a pénzügyi intézmény által a szerződés részévé tenni kívánt ÁSZF megismerését lehetővé tették-e számára. Ha a nyilatkozatból nem derül ki egyértelműen, hogy mely további ÁSZF-ekre vonatkozik, akkor a pénzügyi intézményt terheli annak bizonyítása, hogy konkrétan mely okiratokat tett megismerhetővé a fogyasztó számára; a fogyasztó ilyen általános jellegű nyilatkozata ugyanis – az okirat bizonyító erejének terjedelmére is tekintettel – nem alkalmas annak bizonyítására, hogy konkrétan mely ÁSZFek váltak a szerződés részévé.”

 

A contrario érvelve, ha a bankot terheli annak bizonyítási kötelezettsége, hogy az ászf a szerződés részévé vált, akkor jelenperben a fogyasztót terhelte az a kötelezettség, hogy bizonyítsa be, ő erőltette rá az ászf-jét a bankra. Ám ennek a fogyasztó valóban nem tett eleget, így okszerűen nem válhatott az ászf a szerződés részévé. Csakhogy akkor nincsen szerződés, nincsen kötelem.

 

„A felperes a szerződés aláírásával nyilvánította ki, hogy az árfolyam- és egyéb kockázatokról szóló tájékoztatót átvette, és az abban írtakat tudomásul vette.”

 

„A felperes az általános szerződési feltételek szerint is megkapta a kölcsönszerződéssel kapcsolatos azon tartalmú tájékoztatást, amely az ügylet esetleges kockázataival kapcsolatos volt, így különösen arról, hogy az adott deviza magyar forinttal szembeni árfolyamának alakulása a kölcsön forintban való visszafizetésének terheit egyaránt növelheti és csökkentheti. A szerződéses feltétel szerint az adós az esetleges árfolyamveszteséget is figyelembe véve képesnek mutatkozott a fizetési kötelezettségek maradéktalan és pontos teljesítésére. A felperes a szerződés aláírásával nyilvánította ki, hogy az árfolyam- és egyéb kockázatokról szóló tájékoztatót átvette, és az abban írtakat tudomásul vette.”

 

Ez újra érthetetlen, ugyanis, ha a fogyasztó tett ajánlatot, ő határozta meg az ászf-et, akkor miért őt kellett figyelmeztetni az árfolyamkockázatra. Hiszen a bíróság pont úgy indokolt, hogy a fogyasztó a CHF és egyben HUF összeg meghatározásával saját magát (önként és dalolva) kívánta megkárosítani. Pont ezért nem lesz a szerződés jóerkölcsbe ütköző, hiszen a társadalom értékítélete nem tartotta ezt a magatartást elfogadhatatlannak.

 

Sőt, a fogyasztó különösen méltánytalannak érzi a Kúria és a jogalkotó deklarálását a különnemű árfolyamok alkalmazása kapcsán, hiszen a semmisséggel kapcsolatos törvényi vélelem megfosztotta attól a lehetőségtől a fogyasztót, hogy pusztán számítási módjával tisztességtelenül juttathasson a banknak, önzetlenül és a visszterhesség szándéka nélkül, jelentős összeget.

 

Igaz, a perben felmerülő árfolyam-kockázati tájékoztató egy deviza ügyletre vonatkozott, nem a fogyasztó által penge módon kitalált deviza alapúságra, vagy deviza nyilvántartásra. Ugyanis a banknak mindaddig eszébe sem jutott, hogy egy forint kölcsönt úgy szolgáltasson, hogy azt egy matematikai művelettel átszámítsa devizára.

 

Ott ült a bankban a fogyasztó, és a következő párbeszéd hangzott el:

 

-      Értse meg kisasszony, az effektivitási kikötés nélkül az élet nem ér semmit! Ha nem tudunk kiróni és leróni dolgokat, akkor az értékállandósági elvárás nem értelmezhető!

-      Maga pimasz! Mit képzel magáról! Hogy jön ahhoz, hogy a várandósságomat a szájára veszi!

-      Grosschmid Béni is megmondta…

-      Nem ismerem az urat…

-      Nem az a lényeg, maguknak addig kellene alkalmazni a különnemű árfolyamokat, míg rá nem jön majd a Kúria, hogy az tisztességtelen…

-      Mindkettő lány lesz…

-      …és kötelezik arra magukat, hogy ismerjék el azt a tisztességtelenséget…

-      Kikérem magamnak, és tisztességes lány volnék!

-      …melyért valójában én lennék a felelős.

-      És akkor a nevére is veszi, és tartásdíjat is fizet?

 

Most persze kiderült a turpisság, hogy a 410.000.-Ft nem egyenlő 2.628,88.-CHF-fel, hiszen az MNB árfolyamon számítva az csak 410.000 /158,8 = 2.581,86.-CHF. A 47.-CHF különbség pusztán malőr. Ugyan ez csak a folyósításkor +1,82% terhet jelentett, de az a statisztikai hibahatár alatti rész, így nem kell figyelembe venni.

 

Ezért lehetett az, hogy a kamat 10,95%, a kezelési költség 3,6%, a téháem meg 20,31%, mert az nyilvánvalóan mindent elnyel.

 

Azzal meg nyilván nem kell egy ítéleti indokolásban foglalkozni, hogyan lehet a szerződésben meghatározott kölcsön összege 2.628,88.-CHF, amikor nyilvánvalóan nem az. A bíróság valószínűleg úgy értelmezte, hogy a fogyasztó titkos, rejtett fenntartása kívül esik a szerződésen, nem terhelhető ezzel a bank.

 

„A szerződéses rendelkezések alapján a kölcsön összegét egyértelműen meg lehetett határozni svájci frankban és forintban is, a szerződéses megállapodásban megjelölt árfolyammal számolva.”

 

No persze, csakhogy 3 összegünk van:

 

410.000.-HUF

2.628,88.-CHF

2.581,86.-CHF

 

Melyiket kellene szolgáltatnia a banknak, és melyik összeggel tartozik az adós?

 

„Mindkét kölcsönszerződés egyértelműen rögzítette, hogy a szerződések svájci frank összeggel nyilvántartottak. Ebben az esetben az elszámolás történhetett a szerződésben meghatározott devizában. A kölcsön összegének folyósítása, a törlesztő részletek megfizetése forintban fizetéssel volt előírt. Elkülönült egymástól a kölcsön összegének meghatározását jelentő megállapodás, illetve a törlesztés módjának és tartalmának meghatározása. Az adós is követhetőnek tartotta nyilvánvalóan az elszámolás rendjét, hiszen kölcsönszerződést teljesítve részben törlesztett. A kölcsön összegét mindkét kötelemben az adós felperes igényével egyezően határozták meg.”

 

Old school ügyvédek hivatkozásaként hallottam utoljára azt, hogy a szerződés azért jött létre, mert az adós átvette az összeget és megkezdte a törlesztést.

 

Csakhogy a bíróság a fenti kristálytiszta logikát az alábbi megállapításával agyonnyomja:

 

„A bíróság a per tárgyalása után való tényként állapíthatta meg, hogy a svájci frank összeggel kifejezett kölcsön forintban folyósítással előírt szolgáltatását szabályozó egyes szerződéses feltételeket az alperes egyoldalúan, a vele szerződő fél közreműködése nélkül, előre határozta meg úgy, ahogy a felperes kinyilváníthatta, elfogadja-e az ajánlott szerződéses tartalmat.”

 

Akkor most mégsem a fogyasztó határozta meg a feltételeket? Mégsem a bank fogadta el a fogyasztó ajánlatát? Ha fordítva volt, akkor hol van a bank ajánlata? Hol van annak a tartalma, az ahhoz fűzött lényeges szerződéses feltételeket meghatározó, elmagyarázó passzus? Hol van a fogyasztó ajánlatot elfogadó jognyilatkozata? Hol van a jognyilatkozatok értelmezése? Hol van a bíróság azon tevékenysége, hogy a fogyasztóra kedvezőbb értelmezést fogadja el? Hol van az ehhez köthető, Pp.8.§ és a Pp.3.§ (3) bekezdéséhez köthető kioktatási kötelezettség?

 

„A kockázatfeltáró nyilatkozatban kinyilvánítottakkal ellentétben álló bizonyítékot a felperes a per tárgyalásán nem jelölt meg, további bizonyítási eszközzel a bizonyítási érdekkel összhangban álló perbeli kötelezettséget nem teljesített.

A bíróság felek perbeli nyilatkozatával állított tények valókénti elfogadásánál az okiratok tartalmát, a kihallgatott tanúk vallomását, e bizonyítási eszközökből fakadó bizonyítékokat értékelhette és mérlegelhette a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 206. § (1) bekezdése szerint.”

 

Milyen szabály alapján terheli a fogyasztót bizonyítási teher a „kozkázatfeltáró nyilatkozat” kapcsán? Amikor az okirat tartalma nem a fogyasztó jognyilatkozata volt, hanem azon tény aláírása, hogy egy papírt átadtak az adós részére? Ha van 6/2013. PJE határozat, mely deklarálja azt, hogy anno, 2005-ben mi volt a fogyasztó akarata, miért volt az az akarata, illetve mit mondott, milyen jognyilatkozatokat tett, akkor a „kockázat-feltáró nyilatkozat” miért nem a 6/2013. PHE határozat szövegét tartalmazza?

 

Nézzük meg a tanúkat:

 

1. Tanú:

A felek közötti vitáról annyiban van tudomásom, hogy előzetesen utánanéztem, milyen szerződéssel összefüggő a jogvita. Arra a bírói kérdésre, hogy vallomásommal mennyiben tudom felidézni a 2008. július 11-i ügyletkötés körülményeit illetve azt, hogy a felek a választottbírósági szerződésüket milyen tárgyalás eredményeként, milyen egyeztetés következményeként kötötték meg, a válaszom a következő:

 

Az úrra (a felperesre) és az ügyre konkrétan nem emlékszem. Nem tudom felidézni az arca alapján, hogy a felperessel találkoztam-e illetve mikor találkoztam. Általánosságban tudok a feltett kérdésre választ adni, így tudom elmondani, hogyan zajlott le az ilyen szerződések megkötése általában. A fiókba bejövő ügyfél tájékozódhatott e banki termékről. Abban a fiókban, ahol először megjelent, megkaphatta azt a tájékoztatást, amelynek alapján nyújthatta be hitel-kérelmét.

 

2. Tanú:

 

A személyes tájékoztatás alkalmával lehetett a szükséges iratokat áttekinteni, ezzel együtt az általános szerződési feltételeket, az Üzletszabályzatot és a kondíciós listát is. A szerződéskötéshez tartozott ezen túl annak a kockázat-vállalási nyilatkozatnak a bemutatása és aláírása, amely a szerződés részét képezte. A tanú ugyanakkor nem tudott arra választ adni, hogy a felpereshez intézetten konkrétan milyen módon hangzott el a tájékoztatás, de tájékoztatás e vallomás szerint minden bizonnyal volt. A kihallgatott tanú vallomása is arra utalt, hogy szerződéskötéshez szükségesen bemutatott általános szerződési feltételek, Üzletszabályzat és kondíciós lista a kalkuláció elvégzésével kapcsolatosan is átadott volt az ügyfélnek.

 

Tipikus eset, hogy a tanúk nem emlékeznek semmire. Ez egyrészt okkal fordul elő, másfelől a bankok rájöttek, hogy nem érdekük az alkalmazottak emlékezőtehetségének felfrissülése. Ugyanis a bank okirattal bizonyít, a fogyasztó pedig az okirattal szemben, annak valótlanságát köteles bizonyítani. Ha a tanú emlékezetkiesésben szenved, akkor a fogyasztó elesik annak lehetőségétől, hogy tényállítását tanúk vallomásával támassza alá.

 

Azaz a vallomások általánossága, a tanúk emlékezetének kiesése olyan sikertelenség, mely a bíróság álláspontja szerint a fogyasztó terhére esik. Csakhogy ez így unfair. Ugyanis bejött így a banki remény, kell egy papír, vagy kettő. Végy egy közjegyzőt, aki nem emlékszik majd semmire, habár neki kellene azt igazolni, hogy a közjegyzői törvény előírásainak eleget tett, de majd azt mondja, az igazolja, hogy közjegyzőként eleget tett a kötelezettségének, hogy ő maga a közjegyző. Azaz a közjegyző de jure és de facto nem hibázhat, és minden úgy van, ahogyan azt mondja.

 

Végy a magánokirathoz két olyan okirati tanút, akik nem is voltak ott, de állítják a perben, hogy mindenki előttük írta alá, illetve nem emlékeznek semmire, és végy két banki vezetőt, akik soha nem találkoztak ugyan az adóssal, csak aláírók voltak, de határozottan emlékeznek, hogy minden körülmények között ott voltak az operában.

 

„A 2005-ben és a 2008-ban megkötött szerződések külön kötelmeket alapítottak, a felperes jogállításából fakadó jogkövetkezmények ezért egyébként is külön-külön lettek volna alkalmazandók az egyes szerződéses kötelmekben. A felperes perbeli állításával ellentétben az árfolyamkockázattal összefüggő tájékoztató nem lehetett „banki bűncselekmény elkövetési magatartásának egyik eszközcselekménye”. A felperes állításával ellentétben – a Hpt. 210. § (2) bekezdésében írtakkal egyezően – a fogyasztó felperesre mint adósra hárított költségeket a szerződés nevesítette. A szerződéses tartalom a Hpt. 210. § (2) bekezdésében írtaknak eleget tett.

 

A felperes állításával ellentétben a szerződéses kikötések nem tartalmaztak olyan rendelkezéseket, amelyek oly mértékben tisztességtelenek lettek volna, hogy azok már a felperes jogkövetkeztetését igazolva a nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközés szintjét is elérték volna. A két szerződés nem törvényi tiltással ellentétben jött létre, nem sértette a szerződéskötéskor irányadó és kialakult erkölcsi normákat. A felek kölcsönösen eleget tehettek a jóhiszeműség és tisztesség általános alapelvi követelményéhez igazodó kötelezettségeiknek, jogaikat ezzel összhangban gyakorolhatták. A szerződés a felek között mindkét alkalommal úgy jöhetett létre, ahogy a felperes igényelte az ajánlatával szerződések létrehozását. E perben bizonyítottan az alperes a szerződéses szabadsággal vissza nem élhetett. A felek akaratával egyezően jöttek létre a szerződéses kötelmek. A felek közötti jogügyletek társadalmilag nem voltak elítélendők, és utóbb sem váltak azzá. A szerződéses jogok és kötelezettségek meghatározása nem szolgálta a törvény által tiltott cél elérését. E perben bizonyítottan a felek szerződésével elérni kívánt cél, a vállalt kötelezettségek jellege, az ellenszolgáltatás meghatározása, a szerződés tárgya az általánosan elfogadott erkölcsi normákat nyilvánvalóan nem sértette. A két szerződést a megkötésekor a tartalma miatt az általános társadalmi megítélés egyértelműen tisztességtelennek nem minősítette. E perben bizonyítottan a szerződéses jogok szabályozása a társadalmi rendeltetésükkel nem volt ellentétes. A szerződéses tartalom nem azt a célt szolgálta, hogy a hitelező-vevő viszonyában a pénzintézet alperes a valódi követelését meghaladó vagyoni előnyhöz jusson. A szerződéssel e perben bizonyítottan az alperes nem jogalap nélküli vagyoni előnyhöz kívánt jutni.”

 

A végére csak visszaérkeztünk ahhoz, hogy az okirat szövegét, a konstrukciót és a banki terméket is maga a fogyasztó határozta meg. És pusztán azért, mert a fogyasztó igényelte saját maga tisztességtelen megkárosítását, ezért a perben bizonyítottan nem jóerkölcsbe ütköző a szerződés.