Jelen tanulmány célja az, hogy az utóbbi hónapokban országos jelentőségűvé váló contra legem jogalkalmazással szemben felhívja a bíróságok, de legfőképpen a Kúria figyelmét arra, a törvénykezés jogalkalmazást jelent, nem pedig a jogi tények direkt megváltoztatását, pláne nem a politikai elit akaratának kiszolgálását. Illetve van olyan szakmai mérce, hivatásbeli becsület, mely a törvénykezés tekintélyét megalapozza, nem leépíti, s a tekintélyt a „bíróságok méltóságának” nem létező elvével cseréli fel. Ugyanis a szakmai követelmények elvetése bírói önkényt jelent, nem méltóságot. De erre a későbbiekben kötelességem visszatérni az Alkotmánybíróság IV/333/2016. sz. határozatára[1] utalással.

 

Mivel a napokban számos olyan első-, vagy másodfokú határozat látott csak praxisomban napvilágot, mely szöges ellentétben áll az írott joggal és a jogtudományi axiómákkal, kénytelen vagyok az egyetemi alapoktól megközelíteni a közjogi-, és kötelmi jogi kérdést.

 

Szeretném, ha az olvasó, az adott bíróság hivatásos bírája nem személyes sértődöttség szemszögéből tekintene jogi álláspontomra, hanem megpróbálná függetleníteni magát az elvárásoktól, a szokásoktól, és elvi éllel elevenítené fel egyetemi tanulmányaink során elsajátított tudást.

 

~ ~ ~

 

Ott kell kezdeni, hogy a társadalmi szintű problémát okozó banki hitelezési gyakorlat, illetve az ezt leplezni kívánó jogalkotói szándék nem tud túllépni azon, valójában egy igen egyszerű kötelmi jogi kérdésről van szó: a felek között jött-e létre valamilyen szerződés, és ha igen, akkor annak mi a tartalma.

 

A bírói gyakorlat rendre keveri a szerződéses akarat, a jognyilatkozat (akaratnyilatkozat), az ajánlat, az ajánlat elfogadása, a szerződés, a kötelem, a szerződés teljesítése és az okirat fogalmait. Alapvető hiba a gyakorlati életben, hogy a bíróságok a szerződést egy dologgal, egy okirattal azonosítják. Ha létezik egy papír, mely az „akta részét” képezi, és arra az vagyon ráírva: szerződés, akkor ítéleti tényállásként deklarálja a bíró, márpedig az a dolog a szerződés, melynél nem az a kérdés, a tartalom min alapul, hanem a dolgot aláírták vagy sem. Holott a szerződés egy elvont jogi fogalom, nem dolog, tárgy. A szerződést minden esetben a másik féllel közölt nyilatkozat hozza létre, mely során elengedhetetlen feltétel, hogy a közöltség bekövetkezzen, hatályosuljon, azaz a címzetthez megérkezzen (meghallja, kézhez vegye, etc.) az. A jogtudomány jogi tényekként foglalja össze, jelöli meg azon releváns történések, magatartások összességét, melyek való léte szerződést okoz. De mi is az a szerződés? Van-e különbség szerződés, megállapodás, egyezség, etc. között?

 

Mivel én csak egy átlagos vidéki ügyvéd vagyok, kénytelen vagyok azon jogelméleti alapokhoz visszanyúlni, melyek megismerését egyetlen gyakorló jogász sem tagadhatja le: a római jog.

 

A Brósz-Pólay féle Római jog c. tankönyv legyen azért az alapvető forrás, mert azt talán mindenki ismeri.

 

Brósz Róbert alapvető kérdése az volt, mit értettek a rómaiak a szerződés fogalmán. Általános következtetése az volt, hogy a „kötelmet eredményező contractus létrejöttéhez” nem csupán a felek megállapodása volt szükséges, hanem valamilyen formakényszer tette kikényszeríthetővé azt. Ebből számomra az bír jelentőséggel, hogy a szerződés, a contractus nem egyezik meg a kötelem fogalmával. Ugyanis vannak olyan szerződések, melyek kötelmet hoznak létre, és vannak olyanok, melyek erre alkalmatlanok.

 

De leginkább jelentőséggel az alábbi Ulpianus idézet bír:

 

„semmis az a szerződés, semmis az a kötelem, amely nem tartalmaz megegyezést”

„…nullum esse contractum, nullam obligationem, quae habeat in se conventionem.” (D.2.14.1.3.- Ulpianus)

 

Azaz, a kiváló jogtudós a szerződést valóban elvont jogi fogalomnak tekintette, az létezhetett, létrejöhetett a felek megállapodása nélkül is, elvben. Csakhogy a felek megállapodásának hiányát olyan jogi hibának tartotta, mely akadályt képzett a szerződésből fakadó jogkövetkezmények, joghatály kiváltása előtt.

 

Fentiekből fakadóan kell feltennem a költői kérdést: Létezhet-e szerződés úgy, hogy a felek között nem történik semmilyen olyan kapcsolat, magatartásbeli okozati lánc, mely kapcsán megállapodást lehetne feltételezni? És megállapodás hiányában mégis létrejön egy szerződés?

 

A rómaiak a jog fejlődésével elhagyták a formai kényszereket és a consensust formátlan megegyezésként, konszenzuál contractusokként is kikényszeríthetőnek ismerték el. Ám ez sem jelentette azt, hogy szerződés létrejöhetett a felek megállapodásának hiányában.

 

Ulpianus idézetéből még egy jelentős körülményt kell tisztázni. A contractus nem egyenlő az obligatio-val. Szerződés és kötelem…

 

Brósz Róbert szerint a római jog a szerződés érvényességét attól tette függővé, hogy az megfelelt a felek akaratának, továbbá megfelelt a törvényi előírásoknak is. Két jelentős, általános szabályt hivatkozik meg a tankönyv, és ezek a mia jogalkalmazásban is jelentőséggel bírnak:

 

„sem a bíró hivatalból, sem a praetor imperiuma, sem a törvény hatalma nem teheti érvényessé azokat a kötelmeket, amelyek a maguk erejéből nem állnak meg ”

„Obligationes, quae non propriis viribus consistunt, negue officio iudieis, neque praetoris imperio, neque legis potestate confirmantur”. (D.44.7.27. – Papianus)

A regula Catonbiana szerint „az eleve érvénytelen ügylet, ha később el is hárul az érvénytelenségi ok, pusztán az időmúlás által nem válik éppé, érvényessé.

 

Utóbbi kapcsán kell kiemelnem, hogy számos perben elhangzik olyan banki érvelés, hogy az érvénytelenségi okok konvalidálódtak[2]. A bírói gyakorlat azonban nem adott

helyt – legalábbis eddig – a banki érvelésnek. A fogalom alkalmazhatósága kapcsán, az új Ptk. előkészítésekor, fejtette ki álláspontját a Kúria polgári kollégiumának vezetője, dr. Wellmann György, aki szerint:

 

Elsősorban azt a felfogásbeli változást kell megemlíteni, amely az érvénytelenségi jogkövetkezmények rendszerében következett be. A hatályos Ptk. az eredeti állapot helyreállítását tekinti alapvető érvénytelenségi jogkövetkezménynek, ami egy dologi jogias szemléletű felfogás, hiszen a restitutiós igények alapvetően tulajdoni természetűek, abból kiindulva, hogy a felek között nincs érvényes kötelmi jogi jogviszony, az érvénytelen szerződés nem eredményez tulajdonváltozást a teljesített szolgáltatásokban. Ezzel szemben az új Ptk.-ban az érvénytelenség jogkövetkezményei rendezésének egy olyan felfogása érvényesül, amely a jogalap nélküli gazdagodás elvét veszi alapul, hiszen érvényes szerződéses jogviszony hiányában a jogalap nélküli gazdagodás az a kötelmi jogi jogcím, amely alapján az érvénytelenség jogkövetkezményei rendezhetők mindazokban az esetekben, ahol restitutióra nincs lehetőség. Az alapgondolat az, hogy a felek jogviszonyát a bíróság a „végigható szinallagma” követelménye alapján rendezze. Az érvénytelenség jogkövetkezményei levonásánál a bíróságnak ismételten meg kell teremtenie a felek szolgáltatásainak és ellenszolgáltatásainak azt az egyensúlyát, amely a szerződéskötéskor is fennállt. A bíróságnak arra kell törekednie, hogy az érvénytelenség jogkövetkezményeinek rendezése során egyik fél se kerüljön a másikkal szemben aránytalanul kedvezőbb, illetve méltánytalanul súlyosabb vagyoni helyzetbe, más szóval meg kell akadályozni bármelyik fél jogalap nélküli gazdagodását.

 

Az új Ptk. – túl azon, hogy tételes szabályban fogalmazza meg az érvénytelenségnek azt az általános joghatását, hogy nem lehet rá jogosultságot alapítani – elsődleges jogkövetkezménynek a szerződés érvényessé nyilvánítását tekinti, e körbe vonva a szerződés konvalidálódását, vagyis az érvénytelenségi ok megszűntét is, amit a hatályos Ptk. nem szabályoz. A szerződést vagy a bíróság nyilvánítja érvényessé visszamenő hatállyal, vagy a szerződő felek maguk teszik érvényessé azt oly módon, hogy – akár ex tunc, akár ex nunc hatállyal – utólag kiküszöbölik az érvénytelenség okát, vagy ha az más okból már megszűnt, megerősítik a szerződési akaratukat. Az új Ptk. az eredeti állapot helyreállítását már csak természetben engedi meg (értékbeni megtérítés útján tehát nem) és csak az elévülés, illetve az elbirtoklás korlátai között. Nem tartja fenn az új Ptk. a határozathozatalig történő hatályossá nyilvánítás jogintézményét, hanem olyan esetekben, amikor sem a szerződés érvényessé nyilvánítására, sem az eredeti állapot természetbeni visszaállítására nem kerülhet sor, a jogalap nélküli gazdagodás elvére támaszkodva rendezi a felek helyzetét kimondva, hogy ilyenkor a bíróság elrendeli az ellenszolgáltatás nélkül maradt szolgáltatás ellenértékének pénzbeli megtérítését.[3]

 

A szerződések tartalmával kapcsolatban a római jog olyan alapelveket dolgozott ki, melyek gyakorlatilag a mai napig elvi hatállyal bírnak:

a)    a szerződés nem kötelezhet lehetetlenre,

b)    a szerződés tartalma nem lehet tilos,

c)    a szerződés tartalmának határozottnak kell lennie,

 

Utóbbi kapcsán érdekes két felfogást kell szem előtt tartani:

Ø  legkésőbb a teljesítéskor tudnia kell az adósnak, hogy mivel tartozik, a hitelező mit követelhet, illetve

Ø  ha egy szerződésben több összeg szerepel, és bizonytalan, az adós tartozása kapcsán melyik összeg irányadó, akkor a kisebb összeget kell alkalmazni.

 

Kétértelműség esetén a hitelezőt sújtja ez a tény, miért nem egyértelműen meghatározott az adósi kötelem. A szerződés csak úgy menthető, ha a kevesebb válik követelhetővé.

 

A szerződés tartalmát meghatározó cselekmények esetén a stipulatiot kell megemlíteni: az alakszerű, kérdés-felelet formai megkövetelése tarthatatlannak bizonyult, így került sor arra, hogy a sponsio (isteneket hívja tanúként a nyilatkozó esküjéhez) helyett inkább írásba foglalták bizonyítékképpen a nyilatkozatokat. Ergo, a preklasszikus római jog is megkülönböztette az elhangzó akaratnyilatkozatokat és az azt bizonyító írásba foglalást.

 

Végül eljutunk a jelen problémáját okozó konszenzuál szerződésekhez – megannyi érdekes római jogemléket átugorván – és annak azon lényegéhez, hogy a szerződéshez pusztán megegyezés szükséges, nem kell pl. dologátadás, etc. Számomra az bír jelentőséggel, hogy a római jog megegyezés hiányában nem beszél létrejött szerződésről. Kötelmet azonban kialakíthatnak szerződésszerű tények, sőt, deliktumok is. De ez kívül esik tanulmányomon. Számomra a jogügylet, a negotium fogalma lesz irányadó. A római jog ismeri a fogalmat, használja is, de nem pontosan körülhatárolt. Az ügyleti tan kialakítása a pandekta jogtudomány tárgya lesz gyakorlatilag legelőször a tudomány terén. Kialakul az akarathibákra vonatkozó tan, a felek szerződéses akarat fokozott jelentőséget kap a formákhoz, jognyilatkozatokhoz képest. Akaratkijelentésnek nevezték a fél szerződéses akaratát, és azt felbontották egy belső akaratelhatározásra, és annak külső, formai megjelenésére. Ebből alakult ki a hatályos magyar jogban is ismert és alkalmazott akarati és jognyilatkozati elmélet. A törvénykezésben furcsa módon, állandó viták tárgyát képezi, hogy magánjogunk vegyíti-e a két elvet, vagy csak ezt, vagy csak azt fogadja el.

 

Mivel jellemző módon, a probléma tárgyát képező kölcsönszerződések az új Ptk. hatálybalépését megelőzően keletkeztek, a régi Ptk. normáira szeretnék hivatkozni azzal, hogy esetleges értelmezési problémák esetén segítségül hívom az új Ptk. kodifikációs tanulmányait.

 

~ ~ ~

 

A fenti előzményekben tehát a jogi fogalmak igyekeztem tisztázni:

 

Ø  szerződés (contractus)

Ø  megállapodás (consensus)

Ø  jogügylet (negotium)

Ø  kötelem (obligatio)

 

Az is láttuk, hogy a jogügyletben (negotium) a szerződést (contractus) a felek megállapodása (consensus) hozza létre, így az kötelmet (obligatio) fakaszthat.

 

A régi Ptk. a szerződés létrejötte kapcsán így rendelkezett:

 

rPtk. 205. §  (1) A szerződés a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezésével jön létre.

 

Azaz a jogalkotó az akarati és nyilatkozati elvet vegyíti. Mindkét fél az akaratát tartalmazó nyilatkozatot tesz a másik felé. Ha a nyilatkozatok hatályosultak, közöltté váltak, elhangoztak, illetve a nyilatkozatok tartalma egyező, úgy a megállapodás (consenus) létrehozza a szerződést (Contractus).

 

(2) A szerződés létrejöttéhez a feleknek a lényeges, valamint a bármelyikük által lényegesnek minősített kérdésekben való megállapodása szükséges. Nem kell a feleknek megállapodniuk olyan kérdésekben, amelyeket jogszabály rendez.

 

A jogalkotó a szerződés tartalmát illetően is kötelező elemeket ír elő. A felek jognyilatkozatának tartalma nem csaponghat, egyezőnek kell lennie a konszenzusnak a lényeges elemekben. Ilyen minősítést előírhat a jogalkotó, mármint mi az az elem, mely hiányában nem beszélhetünk konszenzusról, így szerződésről, illetve bármely fél is minősíthet ilyenként valamely kérdést. Ha a felek nem artikulálják akaratukat megfelelőképpen, úgy a szerződés nem jön létre, hiszen nincsen tárgy, tárgy hiányában nincsen megállapodás.

 

(3) A felek a szerződés megkötésénél együttműködni kötelesek, és figyelemmel kell lenniük egymás jogos érdekeire. A szerződéskötést megelőzően is tájékoztatniuk kell egymást a megkötendő szerződést érintő minden lényeges körülményről.

 

Az együttműködési kötelezettség megszegése nem semmisségi ok. A jogalkotó a felek számára kötelezővé teszi, hogy a kölcsönös és egybehangzó akaratnyilatkozatok megtétele során világosan és egyértelműen kell fogalmazniuk, hiszen szerződés akkor képes létrejönni, ha a tartalma egyértelműen meghatározott. Értelemszerűen a felek jóhiszeműen kötelesek eljárni, és a fél akarata okszerűen nem irányulhat arra, hogy az egyértelműség hiánya jogvitához vezessen. Más kérdés, hogy a felek jóhiszeműsége esetén is bekövetkezhet mindez.

 

rPtk. 207. § (1) A szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett.

(2)  Ha az általános szerződési feltétel, illetve a fogyasztói szerződés tartalma az (1) bekezdésben foglalt szabály alkalmazásával nem állapítható meg egyértelműen, a feltétel meghatározójával szerződő fél, illetve a fogyasztó számára kedvezőbb értelmezést kell elfogadni.

 

A jognyilatkozati elvből fakadóan áll elő a megtett akaratnyilvánítás értelmezésének szükségessége. Ha valami nem egyértelműen artikulált, akkor a jogalkotó a fél szerződéses akaratát tartja szem előtt, módszerét tekintve pedig a szavak általánosan elfogadott jelentését vizsgálja.

 

Fentiekből okszerűen következik, hogy amennyiben egy szerződés létrejötte, avagy tartalma kapcsán a felek között jogvita keletkezik, a perben a bíróság kötelessége annak vizsgálata,

 

a)    ki, mikor, milyen tartalommal bíró jognyilatkozatot tett,

b)    hogyan hatályosult a jognyilatkozat közlése,

c)    az egyértelműség vélt vagy valós hiánya esetén hogyan kell értelmezni a közölt jognyilatkozatokat.

 

E körben tehát nem lehetséges az, hogy közömbös legyen a fogyasztói minőség [rPtk.207.§ (2) bekezdése], a bizonyítékot keverjék a szerződéssel, a szerződést keverjék a megállapodással. A megállapodást keverjék a jognyilatkozattal.

 

Ezért kötelessége a bíróságnak felhívnia a fél figyelmét, hogy a szerződés tartalma, létrejötte kapcsán személyesen teheti meg perbeli nyilatkozatát akár a felperes, akár az alperes. A fél személyes meghallgatása nem keverendő össze egy tanú kihallgatásával, avagy a szakértő véleménynyilvánításával. A személyes meghallgatás nem kötelező perjogi elem, annak lehetőségéről a fél lemondhat, de ez okszerűen azzal jár, hogy a bíróság nem tud közvetlenül meggyőződni a fél akaratáról, megtett jognyilatkozatáról, és a nyilatkozat tartalmának értelmezéséről. Azaz az rPtk. 207.§ alkalmazása esetén a bíróság elveszíti egy lehetséges támpontját.

 

Mindazonáltal olyan perjogi értelmezés kizárt, hogy a bíróság a szerződés létrejötte, tartalma kapcsán kialakult jogvitában (eltérő tényállítások a felek részéről) ne a rPtk. 207.§ alkalmazásával tegye az ítéleti tényállás részévé a szerződéses tartalmat eredményező jognyilatkozatokat, illetve azt ne értelmezze.

 

Igen gyakran fordul elő, hogy a perben bármely fél által csatolt okiratokat már a perelőkészítési szakban, bizonyítékként értékeli, és minősíti az okirat tartalmával ellentétben álló, bármely fél által megtett tényállítást. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a felperesi fogyasztó hivatkozik egy jogviszonyra, mely kapcsán pl. végrehajtás indult, zálogjogot jegyeztek be az ingatlan-nyilvántartásba, etc. Az eljárások alapját okiratok képezték szükségképpen, így a peranyag szolgáltatási kötelezettség körében releváns iratokat társít a keresetlevélben, azaz az idézési kérelemben foglalt tény- és jogállításaihoz. A felperes előadja, hogy a szerződés létrejöttéhez vezető akaratnyilatkozatok eredményeként létrejött megállapodás (consensus) nem egyezik az okirat tartalmával, így a felek szerződése (contractus) nem az okirat szerinti tartalommal bír. A felperes megjelöli, állítása szerint milyen akaratnyilatkozatokat tettek, mi a nyilatkozatok felperes szerinti értelmezése, a jognyilatkozatok milyen tartalmú szerződést hoztak létre. Ehhez képest a bíróságok teljesen más gyakorlatot folytatnak, de azt a perjog és nem az anyagi jog felől kell majd megközelíteni.

 

Ha a bíróság a felek eltérő tényállítása és jogállítása folytán köteles dönteni arról, a felperes tényállításait valónak fogadja el, vagy sem, illetve a keresettel érvényesített jog tárgyában helyt ad-e a kérelemnek, vagy sem, akkor alapvetően két helyzet állhat elő:

 

A)   a felek azonos tényeket állítanak, de eltérő jogkövetkeztetéseket vonnak le. Ebben az esetben a bíróság nem vizsgálja a tényeket, azokat valónak fogadja el, hacsak aggályosnak nem minősül valamely törvényes okból a tények valóságtartalma. Ebben az esetben a bíróság levonja a tényekből a jogkövetkeztetéseket. Bizonyításra nincsen szükség, hiszen nincsenek bizonyítandó tények. A bíróság a kötelmi jogi érvénytelenséget az előadottakból származtatottan, hivatalból észleli. Más kérdés, hogy az érvénytelenség jogkövetkezményét kívánják-e a felek alkalmazni, vagy sem, ugyanis az anyagi jogi norma [rPtk.239/A.§ (1) bekezdése, újPtk.6:108.§ (2) bekezdése]

 

B)    a felek eltérő tényállításokat tesznek, így bizonyításra szorulnak az előadott, állított tények, hiszen a tényekkel oksági kapcsolatban kell állnia az állított jognak. E körben nem csupán bizonyítás lefolytatása [Pp.163.§ (1) bekezdése] kötelező, hanem a bíróságnak kioktatási kötelezettsége [Pp.3.§. (3) bekezdése] is van e körben. A bizonyítási kötelezettség általában azt a felet terheli, aki az állított tényre hivatkozik. [Pp. 164.§ (1) bekezdés] De itt azt kell kiemelni, hogy általában, hiszen van olyan helyzet, amikor vagy a törvényalkotó szabályoz másként[4], vagy a logika nem teszi lehetővé. A rPtk. 205/A.§ (2) bekezdése szerint „Az általános szerződési feltételt használó felet terheli annak bizonyítása, hogy a szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták. Ezt a szabályt kell megfelelően alkalmazni abban az esetben is, ha a felek között vitás, hogy a fogyasztói szerződésben a fogyasztóval szerződő fél által egyoldalúan, előre meghatározott szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták-e.”

Illetve a rPtk.205/B. (1) bekezdése szerint „az általános szerződési feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha alkalmazója lehetővé tette, hogy a másik fél annak tartalmát megismerje, és ha azt a másik fél kifejezetten vagy ráutaló magatartással elfogadta.”

Végezetül nem szabad szem elől téveszteni a nemleges bizonyításra való kötelezés lehetetlenségét, tilalmát.

 

Fentiek alapján nem lehet vitás, hogy a szerződéses tartalommal kapcsolatos jogi tények bizonyításra szoruló tényeknek minősülnek.

A bizonyításra szoruló tényeket az alábbiak szerint lehet relevánsként megjelölni a kötelmi jog szempontjából:

 

a)    megtett jognyilatkozatok/akaratnyilatkozatok tartalma

b)    a nyilatkozatok hatályosult közlése

c)    megállapodás, konszenzus tartalma, esetleg hiánya

 

A legsúlyosabb bírói tévedés az, hogy ismeretlen elv mentén taglalják a szerződéseket szóban és írásban létrejöttként. Ha egy felperesi fogyasztó azt állítja, hogy szóban alakították ki konszenzusukat a felek, akkor az okiratokra utalással adnak ki végzéseket, a felperes mely szerződés érvénytelenségét állítja, a szóban vagy az írásban létrejöttét. A fenti bírói logika hibás, egyben jogellenes is.

 

A szerződés létrejötte kapcsán kell magát dr. Wellmann Györgyöt idézni az új Ptk. kodifikációjával kapcsolatban:

 

„Ami a szerződés létrejöttét illeti, az új Ptk. is változatlanul a konszenzuál szerződések elvi alapján áll, vagyis a szerződés létrejöttéhez nem szükséges a dolog átadása vagy más reálcselekmény, hanem elegendő a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezése (konszenzus). A konszenzusnak a lényeges és a bármelyik fél által lényegesnek minősített kérdésekre kell kiterjednie. Az a kérdés tekintendő „lényegesnek minősítettnek”, amellyel kapcsolatban a fél egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy az adott kérdésben való megállapodás hiányában a szerződést nem kívánja megkötni. Az ellenszolgáltatásban való megállapodás mindig lényeges kérdés, anélkül a szerződés nem jön létre. Az új Ptk. mégis tartalmaz egy a szerződés létrejöttét elősegítő kisegítő szabályt olyan esetekre, amikor megállapítható, hogy a felek között látszólag létrejött megállapodás az ellenszolgáltatásról, annak ellenére, hogy tényleges megállapodás annak pontos mértékéről vagy számítási módjáról nem született. A 6:63. § (3) bekezdés szerint: „Ha a szerződés létrejött, de a felek az ellenszolgáltatás mértékét nem határozták meg egyértelműen, vagy ellenszolgáltatásként piaci árat kötöttek ki, a teljesítési helynek megfelelő piacon a teljesítési időben kialakult középárat kell megfizetni”.”[5]

 

A kodifikációs során a Kúria kollégiumvezetője is helyesen alkalmazta a fogalmakat, így teljesen értetlenül állok a különböző bíróságok furcsa döntései előtt. Ha a szerződéses nyilatkozatokat ajánlat formájában teszi meg valaki, akkor okszerűen az lehet szóban és írásban is közölt. Az elfogadást tartalmazó nyilatkozat úgyszintén.

 

rPtk. 213. § (1) A szerződés jelenlevők között abban az időpontban jön létre, amikor az ajánlatot elfogadják, távollevők között pedig akkor, amikor az elfogadó nyilatkozat az ajánlattevőhöz megérkezik.

(2) Az ajánlattól eltérő tartalmú elfogadást új ajánlatnak kell tekinteni.

(3) Ha a szerződés távollevők között jön létre, a szerződés létrejöttének helye az ajánlattevő lakóhelye, illetve székhelye (telephelye).

 

rPtk. 214. § (1) A szerződési nyilatkozat, ha azt szóban vagy szóbeli üzenettel tették, a másik fél tudomásszerzésével válik hatályossá; az írásban vagy távirati úton közölt nyilatkozat hatályosságához pedig az szükséges, hogy az a másik félhez megérkezzék.

 

Ez annyit tesz, hogy különbséget kell tenni a szerződés tartama, létrejötte, illetve a szerződés létrejöttének időpontja között. Az utóbbi esetében szóban közöltté válásnál a tudomásszerzés, míg írásbeli közlés esetén az „írás” megérkezte számít. A bírói gyakorlat azonban kieszközölt egy olyan fordulatot, hogy amikor a bank letesz egy több tucat oldalas blanketta szerződéses iratot a fogyasztó elő, és közli, hogy minden oldal alját írja, alá, az írásban közölt ajánlatnak, jognyilatkozatnak minősül, és a fogyasztó aláírása az elfogadást jelenti. Csakhogy ez életszerűtlen, és – megkockáztatom – jogellenes is.

 

Ugyanis a gyakorlatban a fogyasztók személyesen találkoznak egy banki képviselővel, aki információkat ad át a „banki terméknek” nevezett szerződéses feltételekről. A fogyasztó számára az lényeges, hogy mi a meghatározott kölcsönösszeg, melyet milyen futamidő alatt, összességében milyen terhek viselése mellett kell visszafizetni. Hiszen a bank minősíti a fogyasztót hitelképesség szempontjából, így limitálja a szolgáltatandó kölcsön összegét, míg a fogyasztó a futamidő és a terhek kapcsán képes arról dönteni, vissza tudja-e fizetni a szolgáltatott kölcsönt és járulékait. A meghatározott kölcsönösszeg, a futamidő és a terhek tehát életszerűen egyedileg megtárgyalt feltételek. Azzal együtt, hogy jogalkotó lényeges szerződéses feltételeknek is minősíti azokat. [rPtk.523.§ (1) bekezdése, Hpt. 210.§ (2) bekezdése, Hpt. 213.§ (1) bekezdése]

 

A fogyasztó azonban az általános magánjogi szabályokhoz képest privilegizált helyzetbe került az idők során.

 

A pénz- és tőkepiac biztonságos működése, valamint az Európai Unióhoz való csatlakozás elősegítése érdekében az Országgyűlés a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvényt (a továbbiakban: Hpt.) a 2000. évi CXXIV. törvénnyel módosította.

 

1991. december 16-án Magyarország társulási megállapodást kötött az EU-val. (1991. évi I. törvény) A 2174/1995. (VI.15.) Kormányhatározat meghatározta a jogharmonizációs programot. Majd sorra alkotta meg az Országgyűlés a fogyasztóvédelmi tárgyú törvényeket. Ezek közül számomra a legfontosabb a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény, a 2002. évi Ptk. módosítás az 1999/44/EK Irányelv átültetéséről, majd 2006-ban az 1993/13/EK irányelv átvétele, etc.

 

A fogyasztóvédelmi törvény bevezette a szankciós semmisség fogalmát a fogyasztási kölcsönszerződés kapcsán. Semmisséggel illette azt az esetet, amikor a felek nem állapodtak meg lényeges kérdésekben, mint a kölcsön meghatározott összege, mint a szolgáltatás meghatározása, etc. A jogalkotó a 2001. január 1-hez köthető módosításokban szabályozta újra mindkét törvényt. A lényeg nem más, minthogy a normasértés nem a szerződés megtámadhatóságát idézi elő, hanem a fogyasztó határidő nélkül hivatkozhat a semmisségre.

 

A fogyasztóvédelmi normák taxatíve határozták meg azon lényeges feltételeket, melyek hiánya semmisségi okot jelent. Ergo, ha a fogyasztó a bíróság előtt ezen semmisségi okokra hivatkozva érvényesít jogot, a bíróság nem kerülheti meg a szerződés tartalmának vizsgálatát. És a vizsgálat tárgya maga a szerződés (contractus), nem pedig egy okirat. Ugyanis egy bizonyítási eszköz nem lehet semmis, érvénytelen, ad maximum nem képes egy adott jogi tény bizonyítására. Így konstatálni illene, hogy egybe eshet a szerződés tartalma az okirat tartalmával, de ez nem szükségképpen fordul elő.

 

A vizsgálat – EUB szóhasználat szerint – során tehát a megtett jognyilatkozatok tartalmát kell górcső alá venni, és az eljárásban az okirat jelentheti valamely fél bizonyítási eszközét, bizonyítékát.

 

Az un. román ügyben hozott C-186/16. sz. alatti EUB ítélet[6] elég pontosan közelíti meg a témakört, mely ítéletet a bíróságok anyagi jogi hatályúként kötelesek alkalmazni.

 

On those grounds, the Court (Second Chamber) hereby rules:

 

1.     Article 4(2) of Council Directive 93/13/EEC of 5 April 1993 on unfair terms in consumer contracts must interpreted as meaning that the concept of ‘main subject matter of the contract’ within the meaning of that provision, covers a contractual term, such as that at issue in the main proceedings, incorporated into a loan agreement denominated in a foreign currency which was not individually negotiated and according to which the loan must be repaid in the same foreign currency as that in which it was contracted, as that terms lays down an essential obligation characterising that contract. Therefore, that clause cannot be regarded as being unfair, provided that it is drafted in plain intelligible language.

2.     Article 4(2) of Directive 93/13 must be interpreted as meaning that the requirement that a contractual term must be drafted in plain intelligible language requires that, in the case of loan agreements, financial institutions must provide borrowers with sufficient information to enable them to take prudent and well-informed decisions. In that connection, that requirement means that a term under which the loan must be repaid in the same foreign currency as that in which it was contracted must be understood by the consumer both at the formal and grammatical level, and also in terms of its actual effects, so that the average consumer, who is reasonably well informed and reasonably observant and circumspect, would be aware both of the possibility of a rise or fall in the value of the foreign currency in which the loan was taken out, and would also be able to assess the potentially significant economic consequences of such a term with regard to his financial obligations. It is for the national court to carry out the necessary checks in that regard.

3.     . Article 3(1) of Directive 93/13 must be interpreted as meaning that the assessment of the unfairness of a contractual term must be made by reference to the time of conclusion of the contract at issue, taking account all of the circumstances which could have been known to the seller or supplier at that time, and which were such as to affect the future performance of that contract. It is for the referring court to assess, having regard to all of the circumstances of the case in the main proceedings, and taking account, in particular of the expertise and knowledge of the seller or supplier, in the present case the bank, with regard to the possible variations in the exchange rate and the risks inherent in taking out a loan in a foreign currency, of the existence of a possible imbalance within the meaning of that provision.

 

A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott:

 

1)     A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5-i 93/13/EGK tanácsi irányelv 4. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a „szerződés elsődleges tárgyának” e rendelkezés értelmében vett fogalma magában foglalja az eladók és szolgáltatók, valamint a fogyasztók által valamely külföldi pénznemben kötött hitelszerződésben foglalt, az alapeljárásban szereplőhöz hasonló olyan feltételt, amely nem képezte egyedi tárgyalás tárgyát, és amelynek alapján a hitelt ugyanazon külföldi pénznemben kell visszafizetni, mint amelyben folyósították, mivel ez a feltétel a szerződést jellemző lényeges szolgáltatást határoz meg. Következésképpen ez a feltétel nem tekinthető tisztességtelennek, amennyiben világosan és érthetően fogalmazták meg.

2)     A 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a szerződési feltétel világos és érthető megfogalmazásának követelménye azt jelenti, hogy a hitelszerződések esetén a pénzügyi intézményeknek elegendő tájékoztatást kell nyújtaniuk a kölcsönfelvevők számára ahhoz, hogy ez utóbbiak tájékozott és megalapozott döntéseket hozhassanak. E tekintetben ez a követelmény magában foglalja, hogy annak a feltételnek, amely szerint a kölcsönt ugyanabban a külföldi pénznemben kell visszafizetni, mint amelyben folyósították, nemcsak alaki és nyelvtani szempontból, hanem a konkrét tartalom vonatkozásában is érthetőnek kell lennie a fogyasztó számára, abban az értelemben, hogy az általánosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintő, átlagos fogyasztó ne csupán azt legyen képes felismerni, hogy annak a devizának az árfolyama, amelyben a kölcsönszerződést megkötötték, emelkedhet vagy csökkenhet, hanem értékelni kell tudnia egy ilyen feltételnek a pénzügyi kötelezettségeire gyakorolt – esetlegesen jelentős – gazdasági következményeit is. Az ehhez szükséges vizsgálatokat a nemzeti bíróságnak kell lefolytatnia.

 

3) A 93/13 irányelv 3. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy egy szerződési feltétel tisztességtelen jellege az érintett szerződés megkötésének időpontjához viszonyítva értékelendő, figyelemmel mindazon körülményekre, amelyekről az eladónak vagy szolgáltatónak a szerződés megkötésének időpontjában tudomása lehetett, és amelyek az említett szerződés későbbi teljesítésére kihathattak. A kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy az alapeljárás valamennyi körülményére, és különösen az eladónak vagy szolgáltatónak, a jelen esetben a banknak a lehetséges árfolyam-ingadozásokkal és a külföldi pénznemben folyósított kölcsönben rejlő kockázatokkal kapcsolatos szakértelmére és ismereteire tekintettel megvizsgálja, hogy fennáll-e az említett rendelkezés értelmében vett jelentős egyenlőtlenség.

 

A fordítási problémák kapcsán szeretnék utalni arra, hogy nem tájékoztatni kell valakit (össze-vissza), hanem konkrét információkat kell a tartalomra vonatkozóan adni ahhoz, hogy a fogyasztó dönteni tudjon.

 

Ha a bank standard eljárása nem vág egybe az EUB által megköveteltekkel, akkor a feltétel meghatározása nem minősülhet világos és érthető megfogalmazásnak, ergo akkor is tisztességtelen (semmis), ha éppen a feltétel a szerződés részévé válhatott.

 

Tehát, a bíróság kötelessége az alábbiak tisztázása:

 

1)    a lényegesnek tartott, vagy lényegesnek minősített kérdésekben a felek milyen módon állapodtak meg. A hatályosultan közölt akaratnyilatkozatokat milyen módon (szóban, írásban, etc.) tették meg a felek.

2)    kik voltak azon személyek, akik artikulálták, közölték az akaratnyilatkozatokat,

3)    mikor közölték a feltételeket, azok milyen tartalommal bírtak,

4)    az ajánlat kapcsán a címzett fél milyen elfogadó nyilatkozatot közölt,

5)    hogyan hatályosultak a nyilatkozatok.

 

A fenti kérdésekben sem jogszabály, sem felsőbb bírósági iránymutatás nem bírhat relevanciával, hiszen ezek olyan jogi tények, melyekre vonatkozó jogvitát az adott perben kell elbírálni.

 

Nézzük meg tehát, a peralapítással kapcsolatban milyen közjogi normákat illene betartaniuk a bíróságoknak:

 

I.

 

Az Alaptörvény XXVIII. cikke biztosítja a fél jogát ahhoz, hogy jogait és kötelezettségeit a bíróság ésszerű határidőn belül elbírálja. A Pp. 2.§ (1) bekezdése alapján a bíróságnak kötelező feladata a felek jogvitáinak elbírálása.

 

Az alkotmányos szabályozás levezethető az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 10. cikkelyéből (ENSZ, 1948.) a Római Egyezmény 6 cikkéből (1950.) a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányának 14. cikkéből (1966.).

 

A perbeli jogvita elbírálásának fogalma a polgári per tartalmának egészét fel kell ölelje, beleértve a rendes és rendkívüli jogorvoslatok rendszerét is.

 

A bíróságok a felek perbe vitt jogai felől csak úgy dönthetnek, amennyiben a felek által megtett tény- és jogállítások ismeretében – a Pp. 8.§ és a Pp.3.§ (3) bekezdésének értelmében – a feleket kioktatták a bizonyítandó tények vonatkozásában a bizonyítási teherről.

 

A Kúria Polgári Kollégiumának Joggyakorlat-Elemző Csoportja „A perorvoslati bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlata” kapcsán kialakított Összefoglaló véleményében taglalta a rendkívüli jogorvoslati jog, mint alanyi jog kapcsán kialakított joggyakorlatot, mely[7]így fogalmaz a 24. oldal 3. bekezdésében:

 

„A felülvizsgálat alapjául szolgáló jogszabálysértés anyagi és eljárási jogszabálysértés egyaránt lehet, az eljárási szabályok megsértése azonban a Pp. 275. § (3) és (4) bekezdése értelmében csak akkor adhat alapot a felülvizsgálati kérelemmel támadott jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére, ha lényegesen kihatott az ügy érdemi elbírálására. Ennek megfelelően a felülvizsgálati kérelem előterjesztője kérelmében a jogszabálysértés megjelölése körében arra hivatkozhat, hogy valamely, az ügy érdemi elbírálására lényegesen kiható eljárási szabály megsértésére került sor, illetőleg a döntés meghozatala során nem a megfelelő anyagi jogszabályt alkalmazták vagy az egyébként irányadó jogszabályt tévesen értelmezték. Jogszabálysértést jelent a megalapozatlanság is, ha az eljárt bíróságok a tényállást kellően nem tárták fel, noha a felek a szükséges bizonyítást felajánlották, illetőleg a bizonyítási indítványok előterjesztése azért maradt el, mert a felek előzőleg a bizonyítandó tények és a bizonyítási teher körében nem kaptak a Pp. 3. § (3) bekezdésének megfelelő tájékoztatást, vagy e vonatkozásban téves tájékoztatást kaptak. A felülvizsgálat alapjául szolgálhat, tehát jogszabálysértést eredményez a megalapozatlanság abban az esetben is, ha a jogerős ítéletben megállapított tényállás a lefolytatott bizonyítás anyagától eltér, iratellenes, illetőleg ha a bíróság a bizonyítékok egybevetése és értékelése során kirívóan okszerűtlen, logikai ellentmondást tartalmazó következtetésre jutott. A bizonyítékok okszerű mérlegelése azonban felülvizsgálattal nem támadható.”

 

A peralapítás Plósz Sándor álláspontja szerint az állammal szembeni közjogi jogosultság érvényesítését jelenti, mely formailag a keresetlevél bírósághoz való benyújtásában jelenik meg mostani jogunkban, tartalmát tekintve pedig a kereset, mint perindító cselekmény előterjesztésében. Magyary Géza így fogalmaz: „A per létrejön: a felperes kérelme – keresete, a bíróságnak az alpereshez intézett parancsa által, nyilatkozni a keresetre és az és az alperesnek nyilatkozása által a keresetre. Ez a három cselekvény együttesen alapítja meg a pert azon feltétel mellett, hogy mind a két fél a bíróság előtt együtt jelen van.” Magyari az idézési kérelmet (valójában hatályos jogunkban maga a keresetlevél) peralapítást előkészítő cselekménynek minősül. Ugyancsak Magyary volt, aki szerint a polgári per egy jogvédelmi eljárás. És ezzel ma is egyet kell érteni, ha a nemzetközi szerződésekből és a hatályos jogból is levezethető a fél ehhez fűződő joga.

 

A jogvédelmi igény érvényesülése tehát alapjog, azt korlátozni ugyancsak alkotmányos keretek között lenne lehetséges. A felet megilleti a rendelkezési elv alapján a kereseti kérelem előterjesztésének joga, a keresetváltoztatás, keresetkiterjesztés joga, de a keresettől való elállás joga is. Németh János szerint „a bíróság nem vizsgálhatja felül a rendelkező cselekmények érvényességét, nem késztetheti a feleket nyilatkozataik újbóli megfontolására…”

 

E körben az összefoglaló vélemény is állást foglal, melyet kérelmem indokolásának kiegészítéseként kívánom hivatkozni:

 

„A polgári eljárás alapelveinek e változása lényegében azt jelentette, hogy a célok és feladatok újra fogalmazásával a jogalkotó a mai kor állampolgári autonómia felfogásának megfelelően módosított a polgári per súlyponti elemein és feladatmegosztásán. E rendszerben az autonóm állampolgár maga dönthet arról, hogy vagyoni jogait kívánja-e bíróság előtt érvényesíteni, s ha igen, azt milyen tényekre alapítja. Erre irányuló kérelmét és az annak alapjául megjelölt tényeket pedig a bíróság köteles tiszteletben tartani, azaz kötve van ahhoz, sem el nem vehet belőle, sem hozzá nem tehet.

 

E széles körű rendelkezési jog azonban a fél számára lehet hátrányos is. A jogérvényesítésről való érdemi döntés ugyanis feltételezi, hogy annak meghozója tisztában van a számára nyitva álló jogérvényesítési lehetőségekkel. Az igen bonyolult vagyonjogi viszonyok terén azonban ez az állampolgárok többségéről nem állapítható meg. Márpedig nem lehet szó szuverén döntésről ott, ahol a hallgatás oka nem az ismert és mérlegelt lehetőségek elvetése, hanem az esetleges tudatlanság. A jogalkotó feltehetőleg ezeket a szempontokat tette mérlegre a bíróság tájékoztatási kötelezettségére vonatkozó szabályok megalkotása során. Ezeknek egyrészt összhangban kellett állniuk a fél autonóm rendelkezési jogával, másrészt a gyors és ténybelileg, valamint jogilag egyaránt megalapozott döntések irányába kellett terelni az eljárási cselekmények menetét.

 

Ezt a célt szolgálja annak kimondása, hogy a bíróság a polgári jogvitát kizárólag erre irányuló kérelem alapján bírálja el. Ilyen kérelmet csak a vitában érdekelt fél terjeszthet elő, melyet a bíróság annak tartalma szerint vehet figyelembe, de ahhoz kötve van [Pp. 3. § (1) és (2) bekezdései]. A jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása főszabályként ugyancsak a felek joga és kötelessége. A jogvita eldöntéséhez szükséges tényekről, a velük kapcsolatos bizonyítási teherről, valamint a bizonyítás sikertelenségéről azonban a bíróság a feleket tájékoztatni köteles. [Pp. 3. § (3) bekezdése]

 

Jelen esetben azt állítom, az Alaptörvény XXVIII. cikkének (1) bekezdését sérti az, ha a bíróság elvonja azon jogát a féltől, hogy perbeli tényállításait bizonyíthassa, így rendelkezési jogát kiüresíti a bíróság perbeli magatartása.

 

Az Alkotmánybíróság a IV/333/2016. sz. alatti ügyben[8] kifejtette, hogy:

 

[14] 1. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében biztosított tisztességes bírósági eljáráshoz fűződő joggal kapcsolatban az alábbiakat állapítja meg.

[15] Az Alkotmánybíróság az eddigi gyakorlatában a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot az eljárás egészének minőségében ragadta meg. A vonatkozó korábbi gyakorlat áttekintése során a testület a 13/2013. (VI. 7.) AB határozatban a korábbi alkotmánybírósági döntésekben foglaltak felhasználhatóságát illetően rögzített szempontok figyelembevételével járt el. Ennek megfelelően a konkrét ügy kapcsán összevetette az alapul szolgáló alaptörvényi, illetve alkotmányi rendelkezéseket, és megállapította, hogy nincs akadálya a korábbiakban kialakult és idevágó gyakorlat megfelelő alkalmazásának.

[16] Az Alkotmánybíróság a 6/1998. (III. 11.) AB határozatában megállapította, hogy „[…] a fair trial olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet az eljárás «méltánytalan» vagy «igazságtalan», avagy «nem tisztességes»” [ABH 1998, 95.] {legutóbb megerősítette a 3102/2017. (V. 8.) AB határozat, Indokolás [17]}.

[17] Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog érvényesülésének megítélését minden esetben tartalmi vizsgálathoz kötötte: mint ahogyan jelen ügyben is, elemezte az alapjog állított sérelmére vezető jogszabályi környezetet és bírói döntést, a szabályozás célját és a konkrét ügy tényállását, majd pedig – mérlegelés eredményeként – mindezekből vont le következtetéseket az adott esetre nézve megállapítható alapjogsérelemre nézve {vö. 3102/2017. (V. 8.) AB határozat, Indokolás [18]}.

 

[21] 3. Az Alkotmánybíróság ezt követően abban a kérdésben foglalt állást, hogy a nyilvánvalóan, az eljáró bíróság által is elismerten contra legem jogalkalmazás a konkrét esetben felemelkedett-e alkotmányjogilag is értékelhető szintre, és így sértette-e az indítványozó tisztességes bírósági eljáráshoz való jogát.

 

[23] A bírói függetlenségnek nem korlátja, sokkal inkább biztosítéka a törvényeknek való alávetettség: a bírónak a határozatait a jogszabályok alapján kell meghoznia. Ha a törvénynek való alávetettségtől a bíróság eloldja magát, saját függetlenségének egyik tárgyi alapját vonja el. A vonatkozó jogszabályokat be nem tartó bíróság lényegében visszaél saját függetlenségével, amely adott esetben ezen keresztül a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog sérelmét okozhatja. Az a bírói ítélet, amely alapos ok nélkül hagyja figyelmen kívül a hatályos jogot, önkényes, fogalmilag nem lehet tisztességes, és nem fér össze a jogállamiság alapelvével.

 

A hivatkozott ügyben az indítványozó az általam is hivatkozott Alaptörvény XXVIII. cikk mellett az Alaptörvény R) cikk (2) bekezdését is felhívta sérelmezettként, így az AB kifejtette, hogy az adott jogszabály alkalmazásának mellőzése a törvényszék contra legem jogalkalmazása „három, egymást erősítő feltétel együttes fennállása következtében ért fel az alkotmányossági sérelem szintjére, és sértette az indítványozó tisztességes bírósági eljáráshoz való jogát. Egyrészt a törvényszék a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog, mint eljárásjogi jellegű alapjog egy aspektusát, az indokolási kötelezettséget sértő módon nem indokolta meg, hogy az adott jogkérdésre irányadó, hatályos jogi normákat miért nem alkalmazta. Másrészt, ezzel párhuzamosan, a törvényszék önkényesen járt el akkor, amikor a jogkérdésre nyilvánvalóan vonatkozó jogi normákat nem vette figyelembe. Harmadrészt…”

 

A bizonyítási lehetőségtől való megfosztás, a bizonyítási teherről való kioktatás hiánya a fair eljárás követelményét sérti.

 

De nézzük meg, a Kúria és a jogalkotó hogyan próbálják meg átugrani az alkotmányos követelményeket az egyes perekben. Mivel a bírói gyakorlat nem szór, hanem pont ugyanazon „elveket” fogalmazza meg, nyilvánvalónak tűnik a szakmai elvárás, avagy utasítás rendszere.

Az első „devizás” perek lassan 10 évvel ezelőtt indultak. Számuk valamikor 2012-2013 környékén hatványozódhatott. Csakhogy ez nem változtatott azon, hogy a DH törvények hatályát megalapozó általános szerződéses feltételek jó ideig nem jelentettek tisztességbeli gondot a bíróságok részére. Pont úgy, ahogyan a bíróságok képtelenek észlelni a jóerkölcsbe ütközés jogi tényét sem – habár arra minden okuk meglenne.

 

 

Vegyük elő tehát a DH törvényeket.

 

A Kúria megalkotta a 2/2014. Polgári jogegységi határozat, mely szerint a deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződés azon rendelkezése, amely szerint az árfolyamkockázatot – a kedvezőbb kamatmérték ellenében – korlátozás nélkül a fogyasztó viseli, a főszolgáltatás körébe tartozó szerződéses rendelkezés, amelynek a tisztességtelensége főszabályként nem vizsgálható. E rendelkezés tisztességtelensége csak akkor vizsgálható és állapítható meg, ha a fogyasztó számára annak tartalma a szerződéskötéskor – figyelemmel a szerződés szövegére, valamint a pénzügyi intézménytől kapott tájékoztatásra is – nem volt világos, nem volt érthető.

 

A román ügyben minap hozott EUB határozat gyakorlatilag ezzel egybevág.

 

A PJE határozat kapcsán az alábbiakat kell elvi éllel deklarálni:

 

v  A 2/2014. PJE határozatot megelőző 6/2013. PJE határozatot alkalmazni nem lehet, mivel az a Bszi. rendelkezéseit sértő módon meghozott. Ugyanis nem állítottak fel jogelemző csoportot, annak nem volt összefoglaló véleménye, így azt közzé sem tette a Kúria. A 6/2013. PJE határozat volt az első, amikor a Polgári Kollégiumvezető annak érdekében kívánta meg a jogegységi határozatot, hogy az az ítélkezés irányát előrehatóan meghatározza.[9]

 

v   A 6/2013. PJE határozat így nem jogelméleti, jogalkalmazói gyakorlati ellentéteket kívánt feloldani, hanem bizonyos jogi tényeket megállapított, és e tények deklarálását írta elő kötelező erővel a bírságok számára.[10] Csakhogy önmagában is alaptalan és hamis megállapítás ez, mely kapcsán nem lehetséges véka alá rejteni abbéli aggodalmamat, hogy mindennemű polgári peres tapasztalat, az adott, konkrét jogviták ismerete nélkül – elvi megfontolásból – jelentette ki tényállítását a Kúria jogegységi tanácsa a szerződések tartalmát meghatározván.

 

v  Fentiekből kiindulva értelmezhetetlen az EUB C-26/13. sz. alatti döntése, melyet idézni szükséges:

 

A fenti indokok alapján a Bíróság (negyedik tanács) a következőképpen határozott:

1)      A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5‑i 93/13/EGK tanácsi irányelv 4. cikkének (2) bekezdését a következőképpen kell értelmezni:

–        a „szerződés elsődleges tárgyának” fogalma csak akkor terjed ki a szolgáltató és a fogyasztó között létrejött, külföldi pénznemben meghatározott kölcsönszerződésben foglalt olyan, az alapügyben szereplőhöz hasonló, egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltételre, amelynek értelmében e pénznem eladási árfolyama alkalmazandó a kölcsön törlesztőrészleteinek kiszámítására, ha a kérdést előterjesztő bíróság a szerződés természetének, általános rendszerének és kikötéseinek, valamint jogi és ténybeli összefüggéseinek értékelése alapján azt állapítja meg, hogy az említett feltétel e szerződés alapvető, és mint ilyen, a szerződést jellemző szolgáltatását határozza meg;

–        az ilyen feltétel, mivel azon pénzbeli kötelezettséget rója a fogyasztóra, hogy a kölcsön törlesztése során fizesse meg a külföldi pénznem eladási árfolyama és vételi árfolyama közötti különbözetből eredő összegeket, nem tekinthető úgy, hogy olyan „díjazást” tartalmaz, amelynek a hitelező által nyújtott szolgáltatásnak ellenszolgáltatásként való megfelelése a tisztességtelen jelleg tekintetében nem értékelhető a 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdése értelmében.

 

2)      A 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló szerződési feltétel esetén azon követelmény alatt, amely szerint a szerződési feltételnek világosnak és érthetőnek kell lennie, nem kizárólag azt kell érteni, hogy az érintett feltételnek nyelvtani szempontból kell érthetőnek lennie a fogyasztó számára, hanem azt is, hogy a szerződésnek átlátható jelleggel fel kell tüntetnie az érintett feltételben meghatározott külföldi pénznem átváltási mechanizmusának konkrét működését, valamint az e mechanizmus és a kölcsön folyósítására vonatkozó többi feltételben előírt mechanizmus közötti viszonyt oly módon, hogy a fogyasztónak módjában álljon egyértelmű és érthető szempontok alapján értékelni a számára ebből eredő gazdasági következményeket.

 

3)      A 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló helyzetben, amelyben a szolgáltató és a fogyasztó között létrejött szerződés a tisztességtelen feltétel elhagyása esetén nem teljesíthető, e rendelkezéssel nem ellentétes a nemzeti jog azon szabálya, amely lehetővé teszi a nemzeti bíróság számára a tisztességtelen feltételnek a nemzeti jog valamely diszpozitív rendelkezésével való helyettesítése révén az e feltétel érvénytelenségének orvoslását.

 

v              Ez annyit jelent, hogy egyfelől a C-26/13. sz. ügyben[11] (Kásler-ügy) hozott döntés nem ellentétes a román-ügyben hozott döntés taralmával. Azaz:

 

a)    kizárólag a meg nem tárgyalt feltétel, azaz gyakorlatilag az általános szerződéses feltétel vizsgálata képezheti annak tárgyát,

b)    a szerződésből fakadó szolgáltatás tárgyára vonatkozik,

c)    az általános szerződéses feltételnek „átlátható jelleggel” kell meghatároznia feltétel mechanizmusát, okozatosságát, etc.

 

v  Fentiekből következik, hogy akár a különnemű árfolyamok, akár más ászf kapcsán felmerül a tisztességtelenség lehetősége, a bíróságnak azt kell tisztáznia, a feltétel egyedileg megtárgyalt, vagy sem, a szerződés részévé vált, vagy sem.

 

v  Mivel a 6/2013. PJE határozat nem minősül res judicata hatállyal bíró, a felek konkrét ügyben keletkezett jogvitáját feloldó bírósági döntésnek, így ítélt dolognak nem minősül az, hogy a konkrét, perbeli jogvitában a szerződés tartalma mi, a feltételek közül mi ászf és mi egyedileg megtárgyalt, illetve legfőképpen, a felperes tényállítása valósak vagy valótlanok.

 

Ha a 6/2013. PJE alkalmatlan egy bármilyen szerződés tartalmának konkrét meghatározására, a 2/2014. PJE határozat sem hathat ki minden kölcsönszerződésre. Csak azokra vonatkoztatott, ahol nem egyedileg megtárgyalt feltételként vált a szerződés részévé a különnemű árfolyamok alkalmazása, illetve az egyoldalú szerződésmódosítás jogának kikötése.

 

Mivel a tisztességtelenség miatt azon felek között létrejött szerződés érintett rendelkezése semmisnek minősült, mely kapcsán a megtámadás jogát gyakorolta a fogyasztó, a szerződések érvénytelenségét kellett kimondani a szankciós semmisséggel érintetten. És ekkor jött a konvalidálódás intézménye…

 

A Kúria, azon belül is dr. Wellmann György kollégiumvezető úr úgy vélte, a semmisségi okot ki kell küszöbölni. Ezt úgy kell megtennie, hogy a jogalkotó visszamenőleges hatállyal, aktív jogalkotással, „orvosol” semmisségi okot. Így a megváltozott jogi normákkal már nem lesz ellentétes a vizsgált szerződés, a semmisségi ok konvalidálódik. A BKKB egyik bírája az EUB előzetes döntéshozatali eljárását kezdeményezte a C-118/17. sz. ügyben és az alábbi kérdéseket tette fel:

 

1.Úgy kell-e értelmezni az Európai Bíróság C-26/13. sz. ügyben hozott ítéletének 3. pontját, hogy a nemzeti bíróság akkor is orvosolhatja egy fogyasztói szerződés érvénytelenségét, ha a szerződés érvényben tartása ellentétes a fogyasztó gazdasági érdekeivel? 

 

2. Összeegyeztethető-e a fogyasztóvédelem magas szintjének biztosításához fűződő európai uniós feladatokkal és a törvény előtti egyenlőséggel, a diszkrimináció tilalmával, a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz fűződő európai uniós alapjoggal, ha egy tagállam parlamentje törvénnyel módosít azonos típusú fogyasztói polgári jogi szerződéseket? 

 

2/a.) Az előbbi kérdésre adott igenlő válasz esetén összeegyeztethető-e a fogyasztóvédelem magas szintjének biztosításához fűződő európai uniós feladatokkal és a törvény előtti egyenlőséggel, a diszkrimináció tilalmával, a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz fűződő európai uniós alapjoggal, ha egy tagállam parlamentje törvénnyel módosít deviza alapú hitelszerződéseket egyes részleteiben fogyasztóvédelmi jogi tartalommal, de összességében a fogyasztóvédelmi méltányos érdekekkel ellentétes azon jogkövetkezményt kiváltva, hogy a módosítások folytán a kölcsönszerződés érvényes marad és a fogyasztó továbbra is köteles viselni az árfolyamkockázat okozta terheket? 

 

3.) Összeegyeztethető-e fogyasztói szerződést érintő tartalom esetén a fogyasztóvédelem magas szintjének biztosításához fűződő európai uniós feladatokkal, minden polgári jogi kérdésben pedig a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz fűződő európai uniós alapjoggal, ha egy tagállam legfelsőbb bírói szerve, annak jogegységi tanácsa minden bíróságra kötelező ún. „polgári jogegységi határozatokkal” irányítja az eljáró bíróság ítélkezési gyakorlatát? 

 

3/a.) Az előbbi kérdésre adott igenlő válasz esetén: összeegyeztethető-e fogyasztói szerződést érintő tartalom esetén a fogyasztóvédelem magas szintjének biztosításához fűződő európai uniós feladatokkal, minden polgári jogi kérdésben pedig a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz fűződő európai uniós alapjoggal, ha egy tagállam legfelsőbb bírói szerve, annak jogegységi tanácsa minden bíróságra kötelező ún. „polgári jogegységi határozatokkal” irányítja az eljáró bíróság ítélkezési gyakorlatát, amennyiben a jogegységi tanács bíró tagjainak kijelölése nem átlátható módon, nem előre meghatározott előírások szerint történik és a jogegységi tanács eljárása nem nyilvános, utólag sem megismerhető, ideértve a felhasznált szakértői anyagok, jogirodalmi műveket, az egyes tagok szavazatát, párhuzamos vagy különvéleményét ?

 

A várható EUB döntés nyilvánvalóan arra fog utalni, hogy a tagállami törvények által meghatározott szerződéses tartalmat nem lehetséges a 93/13/EGK Tanácsi irányelv hatálya alá vonni, így azt vizsgálni. Az már más kérdés, hogy a tagállami jog mennyiben összeegyeztethető az EU anyagi jognak minősülő normáival.

 

A Kúria szándéka és cselekménye egyértelmű. Így került megalkotásra a Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló 2014. évi XXXVIII. törvény, mely hatályát így nevesítette a jogalkotó:

 

 

1. § (1) E törvény hatálya a 2004. május 1. napja és az e törvény hatálybalépésének napja között kötött fogyasztói kölcsönszerződésre terjed ki. E törvény alkalmazásában fogyasztói kölcsönszerződésnek minősül a pénzügyi intézmény és a fogyasztó között létrejött deviza alapú (devizában nyilvántartott vagy devizában nyújtott és forintban törlesztett) vagy forint alapú hitel- vagy kölcsönszerződés, pénzügyi lízingszerződés, ha annak részévé a 3. § (1) bekezdése vagy a 4. § (1) bekezdése szerinti kikötést is tartalmazó általános szerződési feltétel vagy egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel vált.

 

Tehát maga a jogalkotó is feltételezte, hogy nem minden kölcsönszerződés tartalma azonos, és bizony van olyan szerződés, melynek nem vált részévé a DH1 tv. 3.§ (1) bekezdésében és a 4.§ (1) bekezdésében nevesített feltétel.

 

A bíróságok azonban nem ilyen „nagylelkűek”, és minden jogvitában kötelezik arra a felperesi fogyasztókat, hogy a DH törvények rendszere szerint terjesszék elő kereseteiket, mert ellenkező esetben megtagadják az idézés kibocsátását.

 

Mivel néhány hasonlóan „elvetemült” ügyvéd, mint jómagam, meg merték kérdőjelezni a bíróságok gyakorlatát, téma lett a civilisztikai konferenciákon a kérdés. Így került sor arra, hogy a DH. törvények hatálya alá tartozó szerződések érvénytelenségével kapcsolatos perekkel foglalkozó konzultációs testület 2016. november 9. napján tartott üléséről szóló Emlékezetője eképpen foglalt állást:

 

II. A Dh2.tv. 37. §-ának és 39. §-ának tárgyi hatálya

 

1.) Érdemben tárgyalható-e a fogyasztói kölcsön- vagy pénzügyi lízingszerződés érvénytelenségének megállapítása iránti kereset, ha az nem felel meg a Dh2.tv. 37. §-a (1) bekezdésében meghatározott követelményeknek, de a felperes a keresetében vitatja, hogy a szerződés a Dh2.tv. 37. §-ának, illetve 39. §-ának hatálya alá tartozik? Ha a szerződés tekintetében megtörtént az elszámolás, annak elfogadása önmagában alaptalanná teszi-e a felperes azon hivatkozását, hogy a szerződés nem tartozik a Dh2.tv. hatálya alá? (a Fővárosi Törvényszék Polgári Kollégiumának felvetése)

 

E kérdés tekintetében l.: Emlékeztető a folytatódó devizahiteles érvénytelenségi perekkel kapcsolatban a bíróságok által felvetett kérdések, problémák megvitatása tárgyában 2015. szeptember 28-án megtartott Országos Civilisztikai Kollégiumvezetői Értekezletről, második napirendi pont, II/2. pont és III/2. pont [BH 2016/1., 108-109. old.], továbbá: Emlékeztető a devizahiteles peres eljárásokban előterjesztett új érvénytelenségi keresetek tárgyában a Civilisztikai Kollégiumvezetők Országos Értekezlete keretében, 2016. március 17-én tartott szakmai konzultációról 4. pont [BH 2016/6., 690-691. old.].

 

A többségi álláspont szerint, ha a felperes a 2004. május 1. napja és 2014. július 19. napja között kötött fogyasztói kölcsön- vagy pénzügyi lízingszerződés érvénytelenségének megállapítása iránt indított perben azt állítja, hogy nem vált a szerződés részévé a Dh1.tv. 3. §-ának (1) bekezdése vagy a Dh1.tv. 4. §-ának (1) bekezdése szerinti kikötést is tartalmazó általános szerződési feltétel vagy egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel (különösen azért mert Dh1.tv. 3. §-ának (1) bekezdése vagy a Dh1.tv. 4. §-ának (1) bekezdése szerinti kikötést tartalmazó szerződési feltétel a régi Ptk. 205/B. §-a alapján nem vált a szerződés részévé, vagy a feltételt a felek egyedileg megtárgyalták), akkor először azt a kérdést kell tisztázni, hogy a szerződés a Dh2.tv. 37. §-ának, illetve 39. §-ának hatálya alá tartozik-e. E körben szükség esetén bizonyítási eljárást kell lefolytatni arra vonatkozóan, hogy a felperes által állított körülmények fennállnak-e.

 

A többségi álláspont szerint e körben elégséges, ha a bíróság a feleket – a tárgyalás kitűzése nélkül – megnyilatkoztatja arra vonatkozóan, hogy történt-e a felek között banki elszámolás, illetve a banki elszámolást a fogyasztó befogadta-e. Ha ugyanis az elszámolásra sor került, és a fogyasztó a banki elszámolást jogfenntartó nyilatkozat nélkül elfogadta, a jóhiszeműség és tisztesség elvébe [régi Ptk. 4. § (1) bekezdés], illetve az adott helyzetben általában elvárható magatartás kívánalmába [régi Ptk. 4. § (4) bekezdés] ütközne, ha a fogyasztó sikerrel hivatkozhatna arra, hogy a szerződés nem tartozik a törvény hatálya alá.

 

Ha azonban a fogyasztó az elszámolás során – arra hivatkozással, hogy a szerződés nem tartozik a Dh2. tv. hatálya alá – vitatta az elszámolás szükségességét, és ezt jelezte a pénzügyi intézmény felé, úgy a perben ezt a kérdést érdemben vizsgálni, szükség esetén bizonyítani kell, hiszen ez a kérdés érdemben korábban, a Dh2.tv. szerinti jogorvoslati eljárások keretében nem volt vitatható. Bár a Dh2.tv. 18. § (5) bekezdése szerint, ha a panasz előterjesztésére nem került sor, úgy kell tekinteni, hogy az elszámolásban foglaltakat a fogyasztó elfogadja, és ezt követően az elszámolás nem vitatható, azonban a Dh2.tv. 19. § (1) bekezdése alapján a fogyasztó azzal az indokkal nem terjeszthet elő panaszt a pénzügyi intézménynél, hogy vele a pénzügyi intézmény elszámolt, bár elszámolásnak nincs helye, mert a panasz előterjesztésére e jogszabályhely alapján csak akkor van lehetősége, ha az elszámolási kötelezettség ellenére nem számoltak el vele. Ezzel az indokkal tehát a fogyasztó a Pénzügyi Békéltető Testülethez sem fordulhat a Dh2.tv. 21. § (3) bekezdése alapján, és nemperes eljárást sem kezdeményezhet a Dh2.tv. 25. § (2) bekezdése alapján.

 

Ha a bizonyítás eredményeként a bíróság arra a meggyőződésre jut, hogy a szerződés a Dh2.tv. hatálya alá tartozik, akkor a Dh2.tv. 37. § (1)-(2) bekezdése, illetve 39. §-a alapján kell eljárni. Ha viszont a bíróság arra az álláspontra jut, hogy a szerződés nem tartozik a Dh2.tv. hatálya alá, úgy az elszámolástól függetlenül rendezheti az esetlegesen fennálló érvénytelenség jogkövetkezményeit.

 

Sajnos az Emlékeztető megállapítása a jogállamiság kritériumait inkább kívülről feszegetik, mint belülről.

 

Mint tanulmányomban utaltam arra, egy szerződés tartalma bizonyításra szorul, ha a felek nem azonosan adják elő tényállításaikat ezzel kapcsolatban. A bizonyítás lehetősége olyan alkotmányos jog, melyet elvonni nem lehetséges a fair eljárás követelményének sérelme nélkül.

 

1. Axióma:         létezik olyan eset, amikor egy jogvita nem tartozik a DH törvények

                       hatálya alá. Még akkor is, ha az okirat tartalma erre utal, ugyan

                       nem a bizonyíték a szerződés.

2. Axióma:         a DH törvények csak és kizárólag azon semmisségi okot igyekeznek

feloldani, mely a DH1 tv. 3.§ (1) bekezdésében, illetve 4.§ (1)

                                   bekezdésében meghatározott feltételeket érinti,

3.  Axióma:        egy adott kölcsönszerződés tulajdonképpen bármely más okból

lehet semmis, így a fogyasztói szerződés akarati disszenzusa okán,

melyet a jogalkotó szankciós semmisséggel illetett.

 

A „becsapós kérdés” a dologban az, hogy a bírságoknak eszükbe sem jut, hogy a rendelkezési elv mentén, a tisztességes eljáráshoz fűződő jog biztosítása mellett adjanak lehetőséget az olyan jogérvényesítésre, melyet az adott felperesek nem a DH törvények hatálya alá tartozó okokból vezetnek le, hanem teljesen másból.

 

Jómagam rendszerint azt teszem tényállításaim tárgyává, hogy a felek jognyilatkozatai nem találkoztak a kölcsönösszeg meghatározottsága [Ptk.523.§ (1) bekezdése], a szolgáltatáshoz illesztett terhek [Hpt.210.§ (2) bekezdése] kapcsán, így a jogalkotó által megkövetelt lényeges szerződéses elemek kapcsán nincsen consensus. Ezt pedig a Hpt. 213.§ (1) bekezdése szankciós semmisséggel minősíti. Másfelől a kölcsönszerződés jóerkölcsbe ütköző [Ptk.200.§ (2) bekezdése], illetve nem a felek konszenzusán alapuló szerződését foglalták írásba, így a Hpt. 210.§ (1) bekezdése szerint semmis a szerződés.

 

A fenti semmisségi okok a DH törvényekben szabályozottak mellett is létezhetnek, ezeket a semmisségi okokat a jogalkotó nem taglalta, nem is szabályozhatta. Márpedig ezen petitumok kapcsán a fenti emlékeztető egyszerűen irreleváns.

 

A bíróságok fordított logikája azonban nem így működik. Az alábbi – hibás és törvénysértő – logikai lánc működik:

 

a)    Mivel a DH2 törvény alapján valamilyen „elszámolásnak” kell léteznie, ha ilyet igazol a bank, akkor a felperes köteles azt igazolni, hogy „nem fogadta el” azt. Ha ugyanis ilyen jognyilatkozatot kell közölni, és ehhez bármely bíróság jogkövetkezményt fűz, akkor azt kell feltételezni, hogy minden felperes, minden jogvitája a DH1-2 törvények hatálya alá tartozik. Csakhogy ez nonszensz, hiszen maga a jogalkotó sem állított ilyet. Márpedig a bíróság jogalkalmazó, nem jogalkotó.

b)    Ha nem tiltakozik a fogyasztó az elszámolással szemben, akkor a bíróság ezt úgy tekinti, mintha a DH törvények hatálya alá vonná magát a fogyasztó a hallgatásával.

 

Ez a nem igazán fényes logika azt eredményezi, ha van egy olyan kölcsönszerződés, melynek nem képezi tárgyát a DH1 tv-ben megjelölt két feltétel, és ennek alapján nem tartozik a kialakult jogvita egyik DH törvény hatálya alá sem, mégis azért kell elvárni egy fogyasztótól a DH törvények szerinti eljárást, mert amennyiben nem annak megfelelően cselekszik, úgy a DH törvények hatályát hallgatása váltja ki. Ebből kifolyólag a kölcsönszerződés részévé válik a DH1 tv. 3.§ és 4.§ (1) bekezdéseiben megjelölt ászf, ergo a semmisségi ok megszűnt (konvalidálódott?), így nincsen jogvita sem.

 

Csakhogy a gyakorlatban ez azt jelenti, ha a felperes azt állítja, hogy semmilyen deviza nem képezte a szerződés tárgyát, semmilyen értékállandósági kikötés nem vált a szerződés részévé, és a felek konszenzusa pont olyan kölcsönszerződésre terjedt ki, melyet a kereskedelmi bankok 2000 előtt kötöttek, a bíróság nemhogy valótlannak minősíti e tényállítást, hanem megtagadja az állított tények bizonyíthatóságát is. És mi a bíróság célja ezzel? Egyértelmű: a Kásler-ügy, és az utóbbi román-ügy is olyan tartalommal bíró határozatot szült az EU Bíróságánál, mely az egyedileg meg nem tárgyalt feltétel esetén a bankot kötelezi annak bizonyítására, hogy a feltétel világos, érthető, és e körben a bank olyan mélységben tárta fel az alkalmazott feltétel mechanizmusát, okozatosságát, az abból eredő jogok és kötelezettségek rendszerét, hogy a fogyasztók dönteni legyenek képesek, elfogadják a feltételt, vagy sem.

 

Miután a deviza alapú hitelezés (deviza nyilvántartás) okozatosságának, mechanizmusának bizonyítási terhe mindenképpen a feltételt alkalmazó félre hárul, egy kötelmi jogi perben a bíróság a Pp.3.§ (3) bekezdése szerint lenne köteles kiosztani a bizonyítási terhet.

 

Csakhogy a Kúria a 6/2013. PJE határozatban deklarálta minden kölcsönszerződés, illetve a szerződést eredményező jognyilatkozatok tartalmát, az alpereseknek elegendő utalniuk a jogegységi határozatra, így mentesülnek bizonyítási terhük alól. Másfelől utalnak az okiratokra, állításuk szerint azok pont a felek hatályosultan közölt jognyilatkozatait tartalmazzák, így kétség nem merülhet fel a szerződés tartalmával kapcsolatban. Ha azonban a bíróságok minden jogvitát a DH törvények hatálya alá söpörnek, úgy a szerződés tartalma már nem lesz vizsgálható, hiszen minden más tény- és jogállítás kapcsán megtagadják az idézés kibocsátását.

 

A deviza alapúnak nevezett banki termék kapcsán már publikáltam azt a tanulmányomat, melyet figyelembe kell venni.[12] Ebben igen részletesen kifejtettem, hogy a 6/2013. PJE határozat az értékállandósági kikötés fogalmát alkalmazta a deviza nyilvántartásra – meglehetősen alaptalanul. Csakhogy ismét arra kell utalnom, egy jogegységi határozat nem veheti át a perbíróság szerepét, és nem dönthet tényállítások valósága tárgyában. Ugyanis ez alaptörvény-sértő bírói visszaélést, önkényt jelent.

 

A Kúria egyszerű, de nehezen átlátható csapdát állított, mely kapcsán a problémás bírói tanácsok minden kritika nélkül, szolgai módon teljesítik az elvárásokat, és tagadják meg a jogvita felperes által meghatározott körben való elbírálását, lezárását.

 

“… A bizottság véleménye szerint ezért az első kérdést olyan értelemben szükséges megválaszolni Vesző hogy az árfolyamkockázatot a fogyasztóra hárító olyan szerződéses feltétel amely jogalkotási beavatkozás következtében, ex tunc vált a szerződés részévé , a 93 / 13-as irányelvek 1-es egyes cikkének bekezdése értelmében nem esik az irányelv hatálya alá.”

Egy halvány reménysugár azért kitűnik a vélemény közül nevezetesen az, hogy…

“…. Fontos hangsúlyozni hogy mindebből nem következik, hogy a tárgyalt jogszabályok automatikusan összhangban vannak az uniós joggal, beleértve a tényleges érvényesülés elvét.”

“… A bizottság véleménye szerint ezért az első kérdést olyan értelemben szükséges megválaszolni Vesző hogy az árfolyamkockázatot a fogyasztóra hárító olyan szerződéses feltétel amely jogalkotási beavatkozás következtében, ex tunc vált a szerződés részévé , a 93 / 13-as irányelvek 1-es egyes cikkének bekezdése értelmében nem esik az irányelv hatálya alá.”

Egy halvány reménysugár azért kitűnik a vélemény közül nevezetesen az, hogy…

“…. Fontos hangsúlyozni hogy mindebből nem következik, hogy a tárgyalt jogszabályok automatikusan összhangban vannak az uniós joggal, beleértve a tényleges érvényesülés elvét.”