Azon kötelmi jogi jogvitákban, ahol egy felperes (fogyasztó) azt állítja, hogy a pénzügyi szolgáltatóval (bankkal) kötött szerződése valamilyen okból semmis, hiába nevezi a laikus közvélemény e szerződéseket „deviza alapúnak”, vagy „deviza nyilvántartásúnak”, ettől azok pont olyan szerződések, és nem mások, mint bármilyen más kölcsönszerződés. Így a jogvita tárgyává tett kölcsönügyletekre is pont azon normák vonatkoznak, mint bármilyen más kölcsönszerződésekre. Még akkor is, ha a bírósági szervezet és a politikai elit megpróbálja fetisizálni e kérdéskört, és utólagosan, akár visszamenőleges hatállyal, speciális szabályok alá rendelni az ügyleteket.

 

Amikor egy felperes keresetindítás jogával élve előterjeszti eljárást megindító beadványát, kéri az általa meghatározott tények, okozat, alanyi és tárgyi jog mentén az alperes megidézését, akkor annak a pernek a tárgya a felperes által érvényesíteni kívánt jog lesz, mely a kereseti kérelem szerint határozza meg általánosan a bíróság feladatát. Az eljárás végén mely állított tény minősül valónak, mely nem, így a tényekből levont következtetések megállják-e a helyüket, az állított alanyi és tárgyi jog fennáll-e a kauzalitás kapcsán, és végül az érvényesített jog szerint lezárható-e a jogvita a bíróság érdemi döntésével.

 

A magyar jogtörténelemben soha nem nézett olyan kihívás elé a törvénykezés, mely az ország lakosságának csaknem egyharmadát érintő – tipizált – kölcsönszerződésekből fakadó jogviták, tisztességes eljárások tömegében való lezárását igényelte. A bírósági szervezet az ügyek jelentős száma alatt eleve – elismerten – megroppant, de ez még tolerálható lenne. Türelemmel kivárható volna a fair döntés minden ügyben, de ugyane szervezet anyagi és személyi körülményei miatt eleve nem képes teljesíteni a hatalmi ág jellegéből fakadó, közjogi jogviszony elemeiben megtestesülő kötelezettséget. Ugyanis a sajátos hazai belpolitikai viszonyokat olyan mély és kártékony demagógia hatja alá, mely a politikai elit érdekeinek szolgáltatja ki a jogtudományt magát.

 

A törvénykezés során a bírók két dolog között választhattak eddig: élvén függetlenségükkel, csupán a jogszabályoknak rendelik alá magukat, és az egyes pereket az alkotmányos alapokból fakadó tisztességes eljárások keretében úgy folytatják le, hogy a jogtudományi alapokat tekintik mérvadónak. Avagy megfelelni kívánnak az elvárásoknak, konformitásukkal állandóan lecsippentenek itt-ott az alkotmányos és jogtudományi alapelvekből, látszólag fair eljárásokat folytatnak le, ám érdemét tekintve úgy rendezik a jogi tényeket, hogy azok már nem képesek illeszkedni sem a logika, sem a jog szabályaihoz. Minden úgy néz ki, mintha tisztességes lenne a jogvita elbírálása, közben mégsem. És sajnos van egy olyan harmadik út is, mely a fenti két szélsőség elemeit ugyan hordozza, ám voltaképpen nem másról van szó, minthogy az adott bíróság de facto nem képes egy adott jogvita elbírálására. Ez lehet személyi és tárgyi körülményre is visszavezethető. A bírósági szervezet az elmúlt 10 év alatt nem volt képes nyomokban sem megbirkózni a feladatokkal, és a tömegével megjelenő furcsa ítéletek alapjaiban ássák alá mindazt a jogtudományi igényességet, mellyel a rendszerváltást követően még axiómaként kezelt a jogalkalmazók köre.  Ennek eklatáns megjelenése az új Pp., ahol olyan fogalmakat nevesített a jogalkotó, melyet elvben nem kellett volna, de a bírói gyakorlat szinte görcsösen kívánt a régi Pp. normaszövegétől eltérő, soha nem létező fogalmak kialakítására. De milyen a törvénykezés minősége, ahol a bíróságok saját kényelmük szempontjából inkább elszoknak a normától, elvonják magukat a jogszabályok hatálya alól, mintsem betartsák az egyébként nem betarthatatlan szabályokat?

 

De térjünk vissza a kölcsönszerződésekre. A római jog a mutuum kapcsán helyettesíthető dolgok tulajdonba adásáról beszélt azzal, hogy a ugyanabból a dologfajtából ugyanannyit köteles visszaadni az adós lejáratkor. A dare kötelezettségből (is) fakadóan a kölcsön tárgya csak olyan dolog lehet, melyen egyfelől tulajdonjog szerezhető, másfelől egyértelműen meghatározható.[1]

 

A jelenkor „modern” jogtudósai a fentieket igyekeznek erősen fellazítani[2]. Dr. Gárdos Péter a Kúria azon jogelemző feladatát értékelte, hogy egyáltalán a pénzkölcsön a pénzt, mint helyettesíthető dolog tulajdonba adását jelenti, vagy sem. Ám levont következtetése mégsem kanyarodik el a római jogi alapoktól. Kiemelendő azonban tanulmányából, hogy a modern korban az evidenciának tűnő fogalmat oly sokan, oly sokféleképpen kívánják értelmezni, hogy az szinte követhetetlen. A Kúria jogelemző csoportja a feltett kérdésre is a szélrózsa összes irányába szóró válaszokat kapott. Ebből adódóan hogyan van a hazai törvénykezésben bármelyik bírónak arra morális alapja, hogy egy fogyasztón olyan egyértelmű fogalom meghatározásokat, értelmezéseket kérjen számon, mellyel maga a bírósági szervezet tagjai sincsenek tisztában? Az eltelt 10 évben a bíróságok belátták, hogy alapvető jogtudományi axiómák kapcsán is értelmetlen viták alakulnak ki, így a Kúria szinte egyetemi pótoktatást tartó jogegységi határozatokat vezet be, nem az ítélkezésben megbúvó értelmezési ellentétek feloldása érdekében, hanem egyetemi alapvető elvárásoknak megfelelő tudás biztosítása érdekében. Csakhogy annak ténye, hogy a Kúria által vezetett civilisztikai értekezleteken, egyéb fórumokon meglepően sajátos kérdéseket tesznek fel, és meglepően sajátos válaszokat adnak azokra, a jogkereső állampolgárban azt a jogos kérdést veti fel: tudják egyáltalán a bírságok, hogy a jogvitát milyen tárgyi jog és milyen alaki jog szerint kell elbírálni, vagy csak találgatnak. Néha, bizony nehéz szívvel, de azt kell tapasztalni, hogy az ítélkezés a „vak vezet világtalan” alapon nyugszik.

 

Tehát, a jogviták tárgya egy kölcsönszerződés, mely semmisségét állítja a felperes. Ám állandóan visszatérő bírósági szokvány, hogy a bírók nem fogják fel, nem tudatosul bennük, hogy a szerződés egy elvont jogi fogalom, nem pedig egy papír, dolog, tárgy, melyre azt írta rá valaki, hogy „szerződés”.

 

Az elmúlt 10 év bírósági gyakorlata állandósult abban, hogy a tárgyalási jegyzőkönyveket vezető bírók szinte soha nem használják a szerződés jogi fogalma helyett az okirat, papír, dolog, tárgy fogalmat, habár a feltett kérdés és a válasz is arra irányul, hogy ki szerkesztette meg az okirat szövegét, ki és milyen körülmények között látta el kézjegyével az okiratot. A slendrián, barbár fogalomhasználat miatt a törvénykezési gyakorlat megfosztotta a jogvitákat a szerződést keletkeztető jogi tények vizsgálatától, és az egyszeri bíró contra legem a szerződést azonosította a papírral. Ergo, a szerződés a bíró szerint nem megtett jognyilatkozatokkal, akaratnyilatkozatokkal jön létre, hanem egy papír aláírásával. Ez pedig olyon sötét mélységbe vezeti be a törvénykezést, ahová nem lett volna kötelező lesüllyedni egy évtized alatt, hiszen az összes többi olyan kötelmi jogvitában, ahol nem „deviza alapú” a téma, a bíróságok tulajdonképpen képesek helyesen alkalmazni a fogalmakat. Ez a rendszerszintű elbutulás csak és kizárólag az egész társadalmat érintő „devizás” ügyekre fenntartott. Ha pedig ez nem igaz, és mindenre igaz, akkor jobb lenne lehúzni a rolót…

 

Fenti elővezetés követően jutunk el addig a pontig, hogy a bíróságok megrökönyödnek akkor, és egy eddig soha nem látott állatfajtaként tekintenek arra az érvelésre, hogy a felek egybehangzó jognyilatkozata szerződést hoz létre. Azonnal jön a kitalált, ám gyakorlatilag nem létező fogalom meghatározás, hogy van szóbeli szerződés és írásbeli szerződés, így a bíróság közli: „a felperes szóbeli szerződést állít”, így határozza meg, melyik szerződést tartja semmisnek, a szóbeli, avagy az írásbelit. És itt gondol az okiratba. Az jellemzően fel sem merül, hogy az írásbeliség, mint érvényességi kellék egy már létrejött szerződés írásba foglalását jelenti. Ha egy adott bíró erre a szintre viszi le a szakmai szintet, onnan nincsen törvényes visszaút, ugyanis saját logikai csapdájába esik, és nem a törvényességet tartja a szeme előtt, hanem azt, valahogy ebből ki kell keveredni.

 

Ugyanis a rPtk. egyértelműen rendezte azon kérdésköröket, melyek mentén megállapíthatóak a szerződést keletkeztető jogi tények:

 

205. §  (1) A szerződés a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezésével jön létre.

(2) A szerződés létrejöttéhez a feleknek a lényeges, valamint a bármelyikük által lényegesnek minősített kérdésekben való megállapodása szükséges. Nem kell a feleknek megállapodniuk olyan kérdésekben, amelyeket jogszabály rendez.

 

Azaz egy adott szerződés létrehozásához szükséges akaratot kell kifejezni, melynek megjelenése, formája lehet különböző. Tehát közölniük kell a feleknek, hogy ők bizony egy adott szerződést akarnak egymással megkötni. Mindként fél részéről szükséges, hogy megfelelően artikulálja azon feltételeket, melyet a szerződés részévé kíván tenni, mely feltételek hiányában egyébként nem kötne szerződést. E feltételek egyeztetése a megállapodás folyamata. Ha e folyamat eredményeként megjelenik az egyetértés, a konszenzus, akkor mondhatjuk ki: a hatályosultan megtett jognyilatkozatok egybehangoztak, találkoztak, egymás irányába mutattak, így szerződés jött létre.

 

A fenti elv minden szerződésre igaz, még a „devizásra” is. Így egy jogvitában, mely a semmisség deklarálására irányul, a bíróságnak először is azon jogi tényeket kell feltárnia, melyekből egyértelmű következtetést vonhat le arra:

 

a)    A felek tettek-e egymás irányába jognyilatkozatokat egyáltalán?

b)    A megtett jognyilatkozatok hatályosultak-e, azaz címzett megismerte-e azokat?

c)    A felek milyen módon tették meg jognyilatkozatukat, szóban, írásban, etc? Magyarán, mi hordozta a jognyilatkozatot.

d)    Lehet-e beszélni az akaratnyilatkozatok tartalmának egyezőségéről, egybevágóságáról?

e)    A létrehozni kívánt szerződéses tartalom kapcsán minden olyan elem tekintetében van egyeződés, melyet bármely fél, vagy a jogalkotó lényegesnek minősített?

 

De honnan ismeri meg azon tényeket a bíró, melyek alapján megválaszolhatja a fenti kérdéseket? Hát onnan, hogy a peres feleket terheli a tényállítási kötelezettség:

 

Pp. 1. §  Ennek a törvénynek az a célja, hogy a természetes személyek és más személyek vagyoni és személyi jogaival kapcsolatban felmerült jogviták bíróság előtti eljárásban való pártatlan eldöntését az e fejezetben meghatározott alapelvek érvényesítésével biztosítsa.

 

Pp. 2. §  (1) A bíróságnak az a feladata, hogy – összhangban az 1. §-ban foglaltakkal – a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse. 

 

Azaz, a bíróság csak akkor képes eleget tenni törvényi kötelezettségének, ha a felperes egyértelműen meghatározza perben érvényesített jogát. Ezt azonban úgy képes megtenni, ha tényeket állít, majd azokat szükség szerint bizonyítja.

 

Pp. 121. § (1) A pert keresetlevéllel kell megindítani; a keresetlevélben fel kell tüntetni:

c) az érvényesíteni kívánt jogot, az annak alapjául szolgáló tényeknek és azok bizonyítékainak előadásával;

 

Pp. 139. §  A felperes nyilatkozata után az alperes terjeszti elő ellenkérelmét, amely vagy a per megszüntetésére (157. §) irányul, vagy érdemi védekezést, illetve ellenkövetelést (viszontkereset, beszámítás) tartalmaz a felperes kereseti kérelmével szemben. Az ellenkérelemben elő kell adni az annak alapjául szolgáló tényeket és ezek bizonyítékait.

 

Azaz, ha a bíróság kibocsátotta az idézést és az egységesen osztott perszerkezeti keretek között a felperes előadta keresetét, meghatározta alanyi és tárgyi jogát, melyeket megalapozott az állított tényekkel, úgy az alperes érdemi ellenkérelmében a felhozott tényeket vagy elfogadja, vagy ténnyel szemben más tényt állít. Soha nem az az érdekes, hogy az alperesnek mi az álláspontja, hanem milyen tényeket állít. De mi van akkor, ha az alperes egyáltalán nem állít tényeket, vagy nem minden felperesi tényállítással szemben hoz fel ellentétes tényeket?

 

Pp. 163. §  (1) A bíróság a per eldöntéséhez szükséges tények megállapítása végett bizonyítást rendel el.

(2) A bíróság az ellenfél beismerése, mindkét fél egyező vagy az egyik félnek az ellenfél által bírói felhívás [141. § (2) bekezdése] ellenére kétségbe nem vont előadása folytán valónak fogadhat el tényeket, ha azok tekintetében kételye nem merül fel.

 

Tehát, a bíró – mielőtt minősít bármilyen állított semmisségi okot – azt kell világosan és egyértelműen kifejezésre juttatnia a felek irányába, hogy:

 

v  A felperesi kereset konzekvenciája körében mely állított tények elismertek, avagy vitatottak.

v  Ha a fenti válasz nem adható meg egykönnyen, akkor a bíró köteles felhívni az alperest, hogy élhet azon eljárási jogával, mely szerint kétségbe vonhatja az állított tényeket, és adja elő azzal kapcsolatban ellenkező tényállításait.

v  A nem vitatott tények kapcsán a bíróság valónak fogadja el az állított tényeket, ha kétsége nem merül fel.

 

Ezért jár el helyesen az a bíró, aki kioktatási kötelezettségének csak akkor tesz eleget, amikor a felek már megtették releváns tényállításaikat, és az ellentmondás világosan kirajzolódott. A Pp. 3.§ (3) bekezdésének való megfelelés tehát igen sablonos és logikátlan, ha az idézés toldataként jelenik meg blankettaszerűen. Az előadott keresettel szembeni alperesi ellenkérelem elhangzása után mérlegelheti a bíró, mely tények szorulnak bizonyításra, így teheti meg a Pp.8.§ alapján kötelezettségét:

 

Pp. 3. §  (3) A jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása – ha törvény eltérően nem rendelkezik – a feleket terheli. A bizonyítás indítványozása elmulasztásának, illetve a bizonyítási indítvány elkésett voltának jogkövetkezményei, valamint a bizonyítás esetleges sikertelensége törvény eltérő rendelkezése hiányában a bizonyításra kötelezett felet terheli. A bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket előzetesen tájékoztatni.

 

Tehát, a tényállítási kötelezettség nem keverendő össze a bizonyítás sikerességével. Van bizonyításra szoruló tény, bizonyítási teher és a bizonyítás sikertelenségének következménye. E körben csak és kizárólag akkor lehet törvényes és megalapozott egy érdemi határozat, ha a bíróság előzetesen tájékoztatja a feleket. Azaz ott van a törvényes sorrend:

 

1)    Keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása, ha a felperes nem állítja a megkövetelt tényeket [Pp.121.§ (1) bekezdésének c) pontja, 124.§ (2) bekezdésének a) pontja]

2)    Hiánypótlást rendel el, ha az állított tények nem teljesek, avagy nem koherensek az érvényesíteni kívánt joggal [Pp.95.§]

3)    A perfelvételi tárgyaláson előadottakhoz képest alkalmazza a Pp.141.§ (2) bekezdését.

 

Ugyanis:

 

Pp. 141. § (1)  Ha a bíróság a pert nem szünteti meg, az ügyet érdemben tárgyalja, s ha a tényállás már az első tárgyaláson kideríthető, nyomban érdemben határoz.

 (2)  A bíróság – ha ez a tényállás megállapításához szükséges -, a feleket felhívja nyilatkozataik megtételére és lefolytatja a bizonyítási eljárást. A fél köteles a tényállításait, nyilatkozatait, bizonyítékait – a per állása szerint – a gondos és az eljárást elősegítő pervitelnek megfelelő időben előadni, illetve előterjeszteni. Ha a bizonyítás lefolytatása az első tárgyaláson ennek ellenére nem lehetséges, vagy csak részben lehetséges, a bíróság a tárgyalás elhalasztása mellett elrendelheti a per további előkészítését.

 

A fenti normaszöveg határozza meg az egységesen osztott perszerkezetet. Egy tárgyaláson megejti a bíróság a perfelvételt, majd a tárgyalás elhalasztása nélkül azonnal áttérhet a bizonyítási szakra. Azonban a bizonyítási eljárást csak úgy lehetséges lefolytatni, hogy a bíróság előbb megtette a Pp.3.§ (3) bekezdés szerinti kioktatást. Másfelől a tárgyalás elhalasztásának lehetőségét a törvény nem a bíró kényére-kedvére bízza. Van olyan eljárásjogi helyzet, amikor nem lehet a tárgyalást berekeszteni, mert mondjuk nem emelkedett jogerőre egy szakértői díjat megállapító végzés, etc. Ha azonban ehhez hasonló alaki előkérdés nem merül fel, úgy a tárgyalás elhalasztásának csak bizonyítás felvétele érdekében áll fenn lehetősége.

 

Még jobban részletezzük:

 

A)   A bíróság kénytelen megkövetelni a felek tényállításait, a jogállításokat csak úgy lehet megítélni, ha a tényekből von le a bíró következtetéseket.

B)   A Pp.121.§ (1) bekezdése és a 139.§ alapján gyakorolhatják eljárási jogaikat a felek. Mivel tárgyalási szakba csak akkor kerülhet az ügy, ha a jogvita elbírálása szempontjából minden releváns tényt már állította a felperes, az alperes dönthet, tesz-e másodlagos tényállításokat, vagy hallgat. Ám e hallgatás nem elegendő ahhoz, hogy a bíró automatikusan valónak fogadja el a felperesi tényállításokat. A tárgyalási jegyzőkönyvben azonosítható módon kell felhívnia az alperes figyelmét arra, hogy meg kellene tennie tényállításait.

C)   Ha a bíróság megtette eljárási kötelezettségét, és kételye nem merült fel, úgy vagy azonnal dönt, vagy azonnal kiosztja a bizonyítási terhet. Ugyanis a tárgyalás elhalasztására csak akkor van lehetőség, ha bizonyítást kell lefolytatni, és az nem foganatosítható azonnal. Csakhogy a bizonyítás szükségességét a Pp.3.§ (3) bekezdése szerint kell a tárgyaláson egyértelműsíteni. Ha a bíróság később akar – külön végzésben – rendelkezni e körben, akkor az sérti a Pp.141.§ (2) bekezdésének utolsó mondatát.

 

Az állított és vitatott tények bizonyítási szükségessége, bizonyítása mellett a felek már megteszik jogállításaikat és az azt alátámasztó jogi érvelésüket. De mindeddig logikusan nem lehet a jogállításokat megítélni, amíg az állított tények kapcsán nem alakul ki bizonyosság. A bizonyosság a jogtudomány szerint a valószínűség legmagasabb foka. Nem feltétlenül juthatunk el erre a szintre, ugyanis előfordulhat, hogy a lefolytatott bizonyítás során nem alakul ki a bizonyosság. Csakhogy a bizonyosságnak mely állított tény tekintetében kell kialakulnia, és e körben kit terhel a bizonyítatlanság?

 

A bírói kar egy része azt gondolja, nincsen olyan anyagi jogszabály, mely számára előírná, miként kell a bizonyítási terhet kiosztani, pedig – meglepetésszerűen – van. Ne felejtsük el, a jogvita tárgya egy adott szerződés semmissége, avagy egyáltalán, a létrejötte, a konszenzus.

A magánjogi törvényünk meghatározta, hogy a megtett akaratnyilatkozatok kapcsán mikor jön létre a szerződés:

 

Ptk. 213. § (1) A szerződés jelenlevők között abban az időpontban jön létre, amikor az ajánlatot elfogadják, távollevők között pedig akkor, amikor az elfogadó nyilatkozat az ajánlattevőhöz megérkezik.

(2) Az ajánlattól eltérő tartalmú elfogadást új ajánlatnak kell tekinteni.

(3) Ha a szerződés távollevők között jön létre, a szerződés létrejöttének helye az ajánlattevő lakóhelye, illetve székhelye (telephelye).

 

Ptk. 214. § (1) A szerződési nyilatkozat, ha azt szóban vagy szóbeli üzenettel tették, a másik fél tudomásszerzésével válik hatályossá; az írásban vagy távirati úton közölt nyilatkozat hatályosságához pedig az szükséges, hogy az a másik félhez megérkezzék.

 

A jognyilatkozat elhangzása és a másik fél tudomásszerzése között eltelhet bizonyos idő. De a jognyilatkozatok tartalmát ki kell, hogy töltse valamilyen akarat és tudomás. E jogi tények kapcsán pedig az bír jelentőséggel, a fél az adott tartalmat milyen módon alakította ki. A tartalom, azaz a szerződéses feltéttel lehet:

 

a)    egyedileg megtárgyalt, és

b)    egyedileg meg nem tárgyalt, általános szerződéses feltétel.

 

Magánjogunk így rendelkezik:

 

205/A. §  (1) Általános szerződési feltételnek minősül az a szerződési feltétel, amelyet az egyik fél több szerződés megkötése céljából egyoldalúan, a másik fél közreműködése nélkül előre meghatároz, és amelyet a felek egyedileg nem tárgyaltak meg.

(2) Az általános szerződési feltételt használó felet terheli annak bizonyítása, hogy a szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták. Ezt a szabályt kell megfelelően alkalmazni abban az esetben is, ha a felek között vitás, hogy a fogyasztói szerződésben a fogyasztóval szerződő fél által egyoldalúan, előre meghatározott szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták-e.

(3) Az általános szerződési feltételnek minősítés szempontjából közömbös a szerződési feltételek terjedelme, formája, rögzítésének módja, és az a körülmény, hogy a feltételek a szerződési okiratba szerkesztve vagy attól elválasztva jelennek meg.

 

205/B. §  (1) Az általános szerződési feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha alkalmazója lehetővé tette, hogy a másik fél annak tartalmát megismerje, és ha azt a másik fél kifejezetten vagy ráutaló magatartással elfogadta.

(2) Külön tájékoztatni kell a másik felet arról az általános szerződési feltételről, amely a szokásos szerződési gyakorlattól, a szerződésre vonatkozó rendelkezésektől lényegesen vagy valamely korábban a felek között alkalmazott kikötéstől eltér. Ilyen feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha azt a másik fél – a külön, figyelemfelhívó tájékoztatást követően – kifejezetten elfogadta.

 

205/C. §  Ha az általános szerződési feltétel és a szerződés más feltétele egymástól eltér, az utóbbi válik a szerződés részévé.

 

Mivel illik tudni kategória az, hogy mit jelent az általános szerződés feltétel fogalma, így csak arra utalok, az ászf nem az a papír, melyre az van ráírva, hogy ÁSZF, hanem az a feltétel – hangozzék el akár szóban, vagy bármilyen más módon – melyet a fél a szerződés részévé kíván tenni, de azt nem tárgyalja meg egyedileg. Borzalom, hogy a törvénykezési gyakorlatban mennyire nem ismerik a 205/A.§ (3) bekezdésében foglaltakat!

 

Gyakorlatilag az összes „devizás” kötelmi jogi jogvitában az a felperesek tényállítása, hogy egyedileg megtárgyalták a meghatározott forint kölcsönösszeget, a futamidőt, a kamatot, és ászf-ként vált a szerződés részévé a zálogjogi rendelkezés, illetve a közjegyzői okiratba foglalás, mint folyósítási feltétel. Csakhogy egy ilyen állított tartalom részét nem képezi a deviza konstrukció. És ott van a bizonyos papír, melyről a bíróságok azt hiszik, hogy az a szerződés, nem a felek konszenzusa. És a papírban van olyan szó, hogy „deviza”, meg „CHF”, etc.

 

A bíróságok az idézés megtagadását helyezik kilátásba rendszerint akkor, ha a felperes a létrejött szerződés semmisségének deklarálását kéri, avagy az érvénytelenség jogkövetkezményének orvoslását, ám nem csatolja a papírt, melyről azt tartja a bíró, hogy az a szerződés. Így az eltelt 10 év alatt minden felperest belekényszerítettek unfair eljárással, hogy okiratot csatoljon a jogát érvényesítő állampolgár. A bíró meg azonnal közli, hogy „minek írta alá?”, „ha aláírta, akkor az érvényes!” Ez azonban gátlástalan ideológia, melynek semmi köze nincsen a jogtudományhoz és a perjoghoz.

 

A felperesek képviseletében minden esetben el kell mondanom, és a bíróságok értetlenül néznek reám, hogy az állított tartalommal bíró szerződés akkor is semmis, ha csak az lenne a tartalma, mert a bankok egyértelműen kifejezték az elmúlt évtizedben, és a Kúria ezt örökké alá is támasztja, hogy a deviza konstrukció szerződés részévé válásának hiánya esetén egyáltalán nem kötöttek volna szerződést. Azaz, vagy olyan mértékű az akarati disszenzus, hogy nem is jöhetett létre szerződés, ergo, az nem lehetett semmis, vagy a szerződés fő tárgyára, a kölcsönösszegre vonatkozó meghatározás nem egyértelmű, nem meghatározott. Ugyanis konkurál egymással egy forint összeg és valamilyen deviza összeg.

 

A Kúria az eltelt 10 év alatt saját magát is képes volt megcáfolni, a jogegységi határozatok jogtudományi színvonala erősen megkérdőjelezhető, és gyorsan le kell szögezni, a Kúria nem jogalkotó, hanem jogalkalmazó. Az 1/2016. PJE határozat így szól:

 

1. A deviza alapú fogyasztási és lakossági kölcsönszerződés abban az esetben is megfelel a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) 213. § (1) bekezdés a) pontja által előírt követelménynek, ha az írásba foglalt szerződés – ideértve az annak a szerződéskötéskor részévé vált általános szerződési feltételeket is – a kölcsön összegét forintban (lerovó pénznem) határozza meg, feltéve, hogy az így meghatározott kölcsönösszeg devizában (kirovó pénznem) kifejezett egyenértéke pontosan kiszámítható az átszámítás szerződésben rögzített későbbi időpontjában, ennek hiányában a folyósításkor, az akkor irányadó árfolyam figyelembe vételével.

 

A Hpt. 213.§ (1) bekezdésének a) pontja, és a Ptk. 523.§ (1) bekezdése olyan lényeges szerződéses feltétel határoz meg, melyben a feleknek megállapodniuk szükséges. Ha ezzel kapcsolatban akarati disszenzus van, úgy a feltétel nem válhat a szerződés részév. Csakhogy fogyasztók esetében ez szankciós semmisségi ok. De most nem ez az érdekes. Sokkal inkább az, hogy a Kúria sem tagadja, a fő tárgyra vonatkozó feltétel meghatározása történhet egyedileg megtárgyalva és egyedileg meg nem tárgyalva, általános szerződéses feltételként. A Kúria nem azt mondja, hogy van szóbeli szerződés és írásbeli szerződés, hanem azt, hogy „írásba foglalt szerződés”. Azt is hagyjuk, hogy a „kirovó-lerovó” elmélet az értékállandósági kikötés sajátja, így az is egy adott feltétel, mely a főtárgyra vonatkozik.

 

Tehát, mely félnek kell bizonyítania az egyedileg megtárgyaltságot és melyik félnek az általános szerződéses feltétel szerződés részévé válását?

 

205/A.§ (2) Az általános szerződési feltételt használó felet terheli annak bizonyítása, hogy a szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták.

 

205/B. §  (1) Az általános szerződési feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha alkalmazója lehetővé tette, hogy a másik fél annak tartalmát megismerje, és ha azt a másik fél kifejezetten vagy ráutaló magatartással elfogadta.

Mindként esetben a hitelezőt terheli a bizonyítási teher, hiszen nem a felperesi fogyasztók alkalmaznak általános szerződéses feltételeket.

 

De mi van akkor, ha a szerződés főtárgya (meghatározott kölcsönösszeg) kapcsán az 1/2016. PJE határozat logikája mentén haladva, van egy egyedileg megtárgyalt feltétel rész, és van egy egyedileg meg nem tárgyalt ászf? A jogalkotó azon akaratát kell szem előtt tartani, hogy amennyiben ez a két feltétel egymásnak ellentmond, úgy az ászf nem képes felülírni az egyedileg megtárgyalt rész, és a szerződésnek az ászf nem válhat a részévé.

 

Kérdés tehát, hogy a perbeli jogvitában a felek milyen tartalmú tényállításokat tesznek e körben: a kölcsönösszeg meghatározása milyen módon történt meg? Egyedileg megtárgyalva, avagy nem?

 

Ha egy peres eljárásban a bíróság nem a fenti stricht rendelkezéseket követi, hanem új, felesleges szabályokat alkot, az írott normák alól elvonja magát, akkor az ítélet semmiképpen sem lehet törvényes és megalapozott.

 

Ki kell még emelnem, hogy egy bírósági ítélet a feleket soha nem érheti váratlanul, meglepetésként. Természetesen nem arra gondolok, hogy nagyon nyerni szeretnék, de nem engem „hoznak ki” győztesnek, ami meglep, hanem arra, hogy a tények valónak való elfogadása körében a bíróság nem járhat a Pp. által megszabottól eltérő, sajátos utakat. Egy állított tény megítélése körében a bíróság a bizonyítási eszközöket nem kezelheti bizonyított tényként. Ugyanis egy bizonyíték soha nem lehet olyan, hogy az ellen nincsen ellenbizonyításnak helye. Másfelől a magánjogi normák mellett bizony ott vannak az EUB anyagi jogi hatályú ítéletei is, melyeket nem csupán ismerni illik, hanem alkalmazni is kell azokat. Alig van ma hazánkban olyan bírósági határozat, mely az állított és igazolt tényekből vezeti az alanyi jogot, az érvényesíthető jogot, és úgy dönt a tárgyi jog (tagállami jog és EUB határozatok) alkalmazásával a kereseti kérelem megalapozottsága felől.