A sors előre meg nem határozható elrendeltsége miatt egyik utunk Szicília szigetére vezetett. Érdekes fordulat volt ez életünkben, hiszen egyetemista korunkban úgy véltük, a világot a történelemi évszámok előrehaladásával együtt, lineárisan kell megismerni, és váltottunk egy vonatjegyet Görögországba. Az volt az első külföldi utunk, még abban az időben, amikor 50 dolláros valutakeret volt, és a dugi márkát, dollárt mindenhol dugdostuk, ahol csak lehetett.

Az ókori Görögország jelentős eseményei persze nem az első ismert évszámok a történelemben, ám akkor egy egyiptomi kaland elérhetetlen vágyálomnak, a közel-keleti utak pedig az álmok közé sorolódtak. Ám a görög kalandokat követően szerettük volna egyszer megtekinteni a görög gyarmatosítás építészeti és kulturális emlékeit is, és ezek között a legjelentősebb Szicília. A két görög kalandozás között több mint 20 év telt el, ami nagyjából életem felét jelenti.

Nos, Catania volt a célpont, majd onnan Siracusa. Az Alitalia római átszállással képzelte el utaztatásunkat, melyből óriási rohanások kavalkádja következett. Először is emlékeznünk kell a ferihegyi biztonsági leminősítésből adódó több órás sorokra a biztonsági kapuk előtt. Mi kb. 2 óra alatt abszolváltuk a beléptetést, ám a kevésbé szerencsésekre az indulási időhöz képest még vagy egy órát kellett várnunk. Ehhez képest a gép a végsebesség közelében, állandóan 1000 km/h felett repült. Érdekes volt megtapasztalni, hogy a felszállás előtti gyorsítást a kapitány már a kifutóra történő kikanyarodás közben megkezdte, így az egész élmény kezdett hasonlítani egy anyahajóról történő startoláshoz. A leszállás még érdekesebb volt, az időspórolás miatt egy szabadeséshez közelített a gép pályája, majd olyan intenzíven lassítottunk, hogy terpeszülésben kellett kitámasztani magunkat, le ne fejeljük az előttünk lévő üléstámlákat. A nagy sietséget a nagy várakozás váltotta, hiszen Rómában még egyszer biztonsági kapukon kellett áthaladni, köszönhetően a budapesti leminősítésnek. egyébként a transzfer utasokat soha nem hajtják át még egyszer a kapukon. Volt még 10 percünk az indulásig, mire visszavettük cipőinket és derékszíjinkat, és loholtunk a beszállókapu felé, melyről kiderült, hogy nem az az, melyről az Alitalia egyébként aranyos tisztviselői előzékenyen tájékoztattak minket. Olyan, mintha valami számítógépes játékban az 5. pályán már fals információkat direkt adnának. Amikor megtaláltuk a helyes kaput, aggódó stewardess fogadott minket, hogy nem, nem ment el a gép, kicsit várni kell. Ez a kicsit, olyan 2 órára nyúlt, így eleve letehettünk arról, hogy a cataniai reptéren még éjfél előtt átvehetjük bérautónkat. Ami azért nagy feszültséget keltett bennünk, mert Catania és Siracusa nem egy köpésre esik egymástól. A gép akkor indult el végül, amikor már landolnia kellett volna. A felszállás és a leszállás, illetve a menetsebesség ismét vadászgépesre sikerült. Még lett volna esélyünk odaérni a kocsiért, ám a csomagokra bő egy órát kellett várni.

Éjfél után 40 perc telt már el, amikor nagy nehezen megtaláltuk a kölcsönzőt. A fiatalember persze jól leszórt, hogy miért nem hagytam bent a csomagokat, és vittem el előbb a kocsit, hogy neki ne kelljen várnia, és valahogy nem akarta megérteni, utólag igen nehezen lehetne visszafelé közlekedni a reptéren. Ám az is lehet, ez megszokott Szicíliában…

A kis Peugeot vígan rótta a kilométereket dél felé, azt leszámítva, hogy a navigáció térképei és a valóság néha köszönőviszonyban sem álltak egymással. szerencsére én még egy ilyen segédeszköz nélküli korban nőttem fel, így kis kacskaringózást követően megtaláltuk a helyes utat.

A hajnali autópálya elég érdekes látványt nyújtott. Gyakorlatilag olyan képet festett, mintha egy arborétumban kanyarogna az út, hiszen nem csak a külső-, a belső sávban is belenőttek a pályatestbe a szebbnél szebb, virágos bokrok. Tényleg idilli a kép, ám egy kicsit szokatlan, hogy ilyeneket kell kerülgetni.

Amikor beértünk Siracusa ősi városába, már csak a hotelt kellett megtalálni, ami nem egyszerű feladat annak, aki soha nem járt arra. A Des Etrangers Hotel tényleg felettébb remek helyen van, az öt csillagos szállodák itáliai leképzése. Azaz még Közép-Európában is leverne egy átlagos vendég egy csillagot a falról, ám fogadjuk el, nem minden olyan délen, ahogy azt már megszoktuk.

Amikor hajnali kettő felé beléptünk az ajtón, és középkorú recepciós fogadott minket, aki tökéletesen tisztában volt vele, hogy kik vagyunk, miért érkeztünk ilyen későn. Ez már öt csillagos kiszolgálást sejtetett. A szokásos adminisztrációt követően kaptam egy ingyenes – és egyáltalán – a parkolásra feljogosító kártyát, mellyel a hotel közvetlen közelében le tudtam tenni az autót. Kérem, aki Szicíliában jár, a legkisebb autóknál ne is akarjon nagyobbat használni, mert azokkal konkrétan nem képes az utcákba befordulni. A Peugeot 207-es már határméretnek minősült.

Hajnali háromra már kis csomagoltunk, be is vackoltuk magunkat és kéjes örömmel vettük, hogy 11-ig van reggeli…

One Response to “Útban Szicíliára”