Nagyon régen történt. Még komoly elismerést és feltűnést keltett az amatőr tükörreflexes digitális fényképezőm, melyet még nem koptattam el, habár az utolsókat rúgja. Az úticél Jordánia volt, és némi pihenés. Ahogy szokott lenni, pihenéás nem lett a dologból, ám a sivatag szeretete tovább mélyünk.

 

 

Ha visszagondolok az átélt élményekre, a tájra, akkor az egyik legszebb természeti alkotás a Wadi Rum. És milyen lehet, ha az embert nem tuszkolják fel tucatnyi társával lerobbant pick-up utánérzésekre. Természetesen a németek, angolok, franciák járgánya megfelelő volt, nekünk, magyaroknak tartogatták a szétrohadt világháborús csotrogányokat. Nekünk, magyaroknak, akik önnön dicsőségünket zengtünk, hogy a mi pénzünkön épült fel Aqaba. Persze…

 

Ha jól emlékszem, a Jordan Tours utolsó szervezett útja volt, amikor párom, és barátom felesége 160 decibellel üvöltötte le az iroda tulajdonosa testvérének a haját, hogy a mit képzelnek, hogy a Holt tengerhez transzportáló buszunkba konkrétan beesett az eső, és miért közlekedett slick gumikon a jármű a szakadó esőben.

 

De most nem is erről van szó, csak azért tettem kitérőt, mert első egyiptomi utunkat leszámítva itt szembesültem konkrétan azzal a ténnyel, hogy a a nyugati turista ugyanazért a pénzért minőségi szolgáltatást kap, míg a magyar a még éppen elégségeset.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Térjünk vissza a Wadi Rum csodáihoz. Aqabától északra található az a vörös homokkal leterített kősivatag, mely jelentős természetvédelem alatt áll. Csak szervezett túrán lehet benne csatangolni, így az összkerékhajtásos   Toyoták vagy 20 percen keresztül vittek bennünket a sivatag belsejébe, távol minden civilizált műépítménytől.

 

Nehezen tudok szabadulni a sivatag illatától, a szél arcomba vágó erejéről, a napsütés melegétől, és a végtelenbe futó égi párhuzamos felhővonulatoktól. Soha nem láttam ekkor eget, mint itt. A végtelen szinte kézzel foghatóvá válik, és az ember rádöbben, hogy a természet nagysága egyáltalán nem közhely, hanem a legegyszerűbb konkrétum, és egyben varázslat.

 

 

A lenyugvó nap csodás árnyékokat varázsol a homokdombokra, melyek itt nem klasszikus dűnék, mint a Szaharában, avagy az Oman – Egyesült Arab Emirátusok határvidékén. Itt a szél vájta sziklarajzolatok bársonyos alapzataként jelennek meg a maguk vörösségében, felerősödvén a napnyugta árnyalataiban.

 

A temérdek látogatónak bemutatják a méltán csodás sziklarajzokat, melyek kézzel fogható közelségben találhatóak Afrikához képest. Sajnos keletkezésük körülményiről jómagam keveset tudok, érdekes lenne egy részletes geológiai történeti kalauzt végigolvasni a témában. Sajnos az idegenvezetők előadása roppant gyenge, még az egyszerűbb útikönyvek szintjét sem üti meg, ám ez valahogy már mindig így van.

 

Sokkal érdekesebbek számomra az emberek, akik egy jóval modernebb, közvetlenebb, természetesen szabadabb országban élhetnek, mint az egyiptomiak. A 2010. év végi arab (éhség)lázadások alatt Jordániában az uralkodó percek alatt oldotta meg azt a problémát, melyet Egyiptomban kezelni sem bírnak. Ez a különbség állandóan tetten érhető.

 

Ám a sivatag bölcsessége nem társadalmi bölcsesség, hanem a magány.

 

Nagyon szeretném, ha egyszer – mindentől távol – néhány órát igazán egymagamban lehetnék a kietlennek látszó sivatagban, ahol végre kizárhatok minden ártó gondolatot, körülményt. Csak hallgatnék, figyelném a csöndet…

 

Jordániában gyönyörű naplementéket láttam. A legszebbeket. Létezik a Wadi Rum peremén egy sátortábor, melyben lehet sátrakat foglalni az interneten keresztül is. Elgondolkodtató alternatíva, habár elsőnek igen merész ötletnek tűnik.