Van olyan, amikor az ember olyan helyeket keres, melyek egyébként nem nagyon jutnának az eszébe. A sor úgy hozta, hogy szinte kötelező erővel kellett felkeresni Gubbio (Umbria tartomány) középkori városát, két okból. Először is a Don Matteo (Terrence Hill alakítása) atya nyomozásairól szóló könnyed krimisorozat játszódik a város fala között, másfelől Umbria felfedezése eredetileg is napirendi pontként szerepelt életünkben. Mivel San Marino csak egy köpésre volt, egy fél napos kiránduláshoz is elegendőnek tűnt az idő.

 

Gubbio városról és annak történetéről majd egy későbbi időpontban szeretnék beszámolni (bőven van mit), így jelen pillanatban a városka talán legjobb szállodájához (Hotel Bosone) szervesen nem kapcsolódó étteremről, a Ristorante Bosone Garden csodáiról essen szó.

 

Szokás szerint kifelejtettük az ebédidőt és így az ebédet is magát, így elég nehéz városnézések közepette kibírni 18 óráig, amikor nagy nehezen kinyitnak az éttermek. Gubbio városába azon városkapun sétáltunk be, mely a szomszédos hegycsúcsra merészkedő felvonóhoz esett a legközelebb. Az ősrégi épületekkel övezett utcákon barangolva útba ejtettünk egy olyan üzletet, melyben bőséggel lehetett a különböző szarvasgomba készítmények közül válogatni. És mindehhez csodálatos umbriai vörösborokat is tartottak. Az egyik meredek utcában megpillantottam két szóba jöhető éttermet, az egyik egy klasszikus etoneca volt, megfelelő ételkínálattal, a másik pedig egy kerthelyiség, de tovább haladtunk, mivel alig múlt még 16 óra. Így tehát nyugodt léptekkel kerestük fel a Don Matteo sztori összes főbb jelenetének helyt adó épületeket. Gyönyörű város! A filmbéli fogda (börtön) utcáján éppen a fent említett kerthelyiséghez vezetett az út, és rövid tanakodás után nem a számomra előbb vonzóbb választásnak tűnő enoteca nyert, hanem a kellemes kerthelyiség, mely a Hotel Bosoni alatti teraszon terül el.

 

Az étlapot végigböngésztük gyorsan, még a kapuban, de hozzá kell tennem azonnal, az árak normalizálódni látszottak a válság hatására. Kevés a turista, igyekeznek megbecsülni mindenkit. Nos, szembe tűnt, hogy egy kellemes menüsort tartalmaz az ajánlat, megannyi szarvasgombás fogással.

 

Az étteremben még senki nem volt, alig ütötte el a nagy óra a hatot, mi már “occupare” egy asztalt, mely határozottság feltűnt a személyzetnek, mivel nagy valószínűség szerint maga a tulajdonosnő jött elénk. Sikerült angolul szót értenünk vele – a megfelelő gasztronómiai olasszal kiegészítve – így hamar az asztalunkra került a megfelelő helyi fehérbor, a víz, és a döntés is megszületett. A séf által összeállított két degusztációs menüt választottuk.

 

Én a 35 eurós Menu’ al Tartufo mellett tettem le a voksomat, míg párom a 25 eurós Menu’ Eugubino mellett döntött. Ha azt vesszük, hogy a két ételsor 60.-EUR összeget kóstál, mely mai árfolyamon megközelíti a 18.000.-Ft-ot, akkor azt kell mondani, nem gyerekjáték az ügy, és igen nagyok az elvárások. Ehhez képest az étterem nem hogy teljesítette a feladatát, hanem messze túl is ugrotta a lécet, életem egyik legnagyobb gasztronómiai élményét okozva.

 

Kezdjük mindjárt azzal, hogy aki sokat jár étterembe, jó éttermekbe, az egy idő után rájön, hogy a jó étel nem egyezik meg a sok étellel, és a bonyolult ételekkel. Egy amerikai séf könyvét olvastam nem is olyan régen, melyben egyszerű szavakkal, minden köntörfalazás nélkül egyértelműsítette, a legjobb ételek helyi hagyományokon és helyi alapanyagokon alapulna, minden cécó nélkül. A menüsorunk is ilyennek tetszett.

 

Nézzük tehát az első két fogást:

Carpaccio di Tachinella all’aceto balsamico con Bruschettine e Brustegno (bal oldali kép)

Carpaccio di Vitellina in Salsa di Amarena Bruschetta e Brustegno con Prosciutto Frittatina al Tartufo (jobb oldali kép)
Szerintem a két fogást igencsak megkeverte a séf, ugyanis – tudomásom szerint – a Tachinella pulykahúst jelent, mely párom tányérjára került az Amarena öntettel, míg a Vitellina (borjú) a én balzsamecetem alá. Ezen kívül mindketten ugyanazon kenyérkékben részesültünk. Tehát:

A salátaágyra helyezett borjúhús igen vékonyra vágott szeleteit balzsamecettel locsolták meg és arra jelentős mennyiségű szarvasgombát hántottak. A saláta pikantériáját az alma és parmezán fokozta. Kísérőként olyan kenyérszeleteket adtak, melyek neveit nem lehet, inkább nem érdemes lefordítani, a képekről be  kell azonosítani, és az emlékekbe elraktározni, ugyanis a szarvasgomba krémmel, és más nyalánkságokkal megtűzdelt szeletek önmagukban is tökéletes élvezetet nyújtanak, de így, a salátával már maga mennyország!

 

A pulykamell szeletek ugyanarra a salátaágra kerültek, ám erre egy helyi specialitás, az Amarena meggyből készített öntet került, szarvasgomba nélkül. E salátát is alma, és parmezán dobta föl.

 

A következő fogás tészta lett volna, ám csodálkozásomat és leplezetlen örömömet fokozván a séf kiküldött egy “egyszerű” tojásrántottát, mely egy örök életre “ehetetlenné tette” az összes reggelimet, ha azt rántottával képzelném el. Ugyanis a szarvasgombát belesütötte a tojásba, és a tetejére egy kazallal hántott. A gomba és a tojás olyan harmóniát alkot, mely számomra – egyelőre – überelhetetlen.

 

 

 

 

 

A harmadik fogás (páromnak “csak” a második) így nézett ki:

Tagliatelle al Tartufo Nero di Stagione (bal oldali kép)

Tagliatelle con Sugo d’Oca (jobb oldali kép)

 

Én egy klasszikus, hosszú metélt tésztát kaptam az elhagyhatatlan fekete szarvasgombával, míg párom kacsahússal és szósszal dúsított ugyanilyen tésztát.

 

A negyedik (harmadik) fogás volt talán az este fénypontja a számomra. Ugyanis az alábbi variációkat ajánlották:

Tagliata ai Fungi Pircini Verdurine di Stagione (bal oldali kép)

Tagliata di Filetto alle Specie (jobb oldali kép)

A Tagliata vágottat jelent, de bevallom, az ételek megnevezéseinek szabatos fordítására nem vagyok képes. Ha azonban leírom a fogást a maga valóságában, akkor máris életszerűbbé válik az egész. Az én szarvasgombás ételem nem volt valami bonyolult: a rózsaszín kacsasültre egy tonna vargányát raktak, mely egy kiló szarvasgombával “lazítottak”. A hús mártásában természetesen önmagában is megjelent a szarvasgomba, így az Umbriára oly jellemző két gombafajta szimbiózisa tényleg emlékezetes marad. A kacsahús pácolása, sütése a legmagasabb igényeket is kielégítette, a legmagasabb igényeket.

Párom étele kissé egyszerűbb volt, hiszen a salátaágyra fektetett kacsahúst mártással szolgálták fel. Mindkét étel egyszerű körettel rendelkezett, friss, ropogós zöldbabbal, melyet akár nélkülözni is lehetett volna, sokat nem nagyon tudott hozzátenni az élvezethez.

 

A végére maradtak a desszertek:

Tiramisu és Chantilly

 

Nagyon sokat nem lehet elmondani róluk, a Tiramisu rendben volt, míg a Chantilly krém annyira látványosra sikeredett, hogy ezt egyszer idehaza is meg kell próbálnom.

 

A vacsora elég sokáig eltartott, és habár az eredeti menütől eltértek a fogások, azok jóval többet nyújtottak, mint a címek alapján vártuk. A felszolgálás kitűnő volt.  Amikor egyszer megjegyzést tettem a gyönyörre, a pincér rezignáltan megjegyezte: Ottimo…

 

Azt gondolom, a séf semmi olyat nem tett az asztalra, melyet nem lehetne idehaza is megoldani egy egyszerűbb konyhában, már amennyiben valaki prezentálja azt a gyerekfejnyi fekete szarvasgombát, melyet nekem áldoztak fel. Érdekes, hogy a felülmúlhatatlant nagyon rövid idő alatt mégis sikerült valakinek felülmúlnia, ám erről már írtam.