Ismeri valaki Montalbano felügyelő történeteit? Nem? Nagy hiba, ám néha még pótolható, hiszen a remek olasz sorozatot a királyi kettes képes hajnalban adni. Andrea Camilleri bűnügyi regényei zseniálisan árnyaltak. Némely részek lényege nem is a bűntény maga, hanem egy társadalmi kérdés, egy érzelem, egy konfliktus. Olvasván a regényt, és ugyanannak a megfilmesítését is élvezvén arra a megállapításra juthatunk, hogy az író nagyon ismerhette az évszázadok hagyományait, a gyökereket. Jó lenne sokkal többet megtudni a szicíliai viszonyokról, ám ehhez el is kellene utazni oda.
Nos, talán a fenti filmsorozat is késztetett minket arra, hogy meglátogassuk azon városkákat, melyek – elváltoztatván a helyiségneveket – helyszínei az egyes epizódoknak. Természetesen igen gyakori, hogy a történetben befordul egy autó Noto valamely utcájára, és Ragusa város főterén parkol le 2 másodperccel később, de ez számomra valódi rejtvényt jelent, és megpróbálom visszaidézni emlékeimet. De ennyire ne rohanjunk előre.
Siracusa városáról már írtam, de – felborítván logikát és időrendet – most Ragusa jöhet. Az a város, mely Don Marcello szülőhelye, vagy legalábbis a legenda szerint.
Ragusa ókori görög (kori) alapítású, pontosabban a görögök elől menekülő siculusok alapították Heraia néven. azt azonban senki nem tudja bemagyarázni nekem, hogy a görögök soha nem jártak ott, csak a partvidéken laktak és kereskedtek. Így tehát közelebb állhat az igazsághoz, hogy valamilyen szimbiózis terméke a város magja, melyből aztán semmi nem maradt, mert az 1693-as földrengés ezt a települést is porig rombolta, mint majdnem minden mást Szicíliában.
A mai nap sem teljesen képes szerves egységként létezni a két régi rész: Ragusa, és Ragusa Ibla, ugyanis a kettőt szédítő mélységű völgy (Valle dei Ponti) választja ketté, melyet – emlékezetem szerint – négy híd ível át. Arra sem emlékszem, hogy a városban, vagy a városon kívül van az a félelmetes völgyhíd, melyen autóval áthaladtunk, de a kormányból majd’ vizet csavartam közben.
Ragusára rá kell találni abban az értelemben, hogy kevés turista merészkedik be a sziget belsejébe. Mi Noto után vettük irányban és megkapó természeti tájon jutottunk be a városba, mely a környező dombokra épült. De mit dombokra? Konkrétan penge alakú sziklákra, melynek oldalain szinte függőleges helyzetben állnak a házak, szorosan egymást támasztva. A rendkívül szűk utcák hajtűkanyarokból még szűkebb kanyarokba váltanak, és egyszer csak felér a sofőr a tetőre, ahol a Duomo áll.
A Duomo a filmben számos epizódban előkerül. Csodálatos barokk épület, melynek nem csupán a tövében állni élmény, hanem a szomszédos meredekről visszatekinteni sem mindennapi élmény.
A Duomot romantikusan lepusztult utcák veszik körbe, a néma csendben araszolni a gyér, sárgás fényben pont olyan, mint a filmben. Ezért is oly megkapó a sorozat, hiszen azt újra és újra megnézve, előtörnek a fények, a színek, az illatok.
Nos, is úgy hajtottam felfelé, a Duomo felé, hogy egyszer csak majd átfordul az út „lefelébe”, és ott parkolunk. Szerencsés voltam, így azt követően indultunk a főtér felé, hogy lefényképeztem az utcatáblát, ahol álltunk, hogy visszafelé, ha eltévednénk, legalább egy képet mutassak a helyieknek, mit is keresek.
Sajnos, vagy inkább szerencsére, este érkeztünk, vacsora után voltunk, így tettünk egy nagyon nagy kört, majd leültünk egy ristorante teraszára, ahol rendeltünk valami helyi bort – mely szokás szerint csodás élményt nyújtott – és mellé egy pisztáciás süteményt kértünk. Az árak messze nem olyan borzalmasak, mint a parton, sőt! Kifejezetten testvériek – már csak úgy, olaszosan…
Kiderült, hogy a szuflé az eddigi legtökéletesebb alkotás, melyhez szerencsém volt. Ugyan Budapesten volt részem a frissen készített legjobb példányokhoz, ám egyik közepén sem pisztácia krém csorgadozott. A hozzávetőlegesen 20 perc alatt elkészülő sütemény akkor jó, ha villával kettévágva a tésztát, a belseje úgy folyik kifelé, mint a láva, lassan, gőzölögve. Ez ilyen volt!
A gasztronómiai élményeket követően még egy nagyot sétáltunk, majd minden kanyarban meg-megállva, fényképezve hagytuk magunk mögött e csodálatos várost, melyhez vissza kell térni.